Fűtötök-e, vagy mind a konyhában töltitek az estéket? 

És a bojler? Kibírja-e a decembert, a januárt, a februárt?

Van-e pénz új hűtőre, vagy a régi nyökög-mokog

tovább? Panaszra nincs ok: legalább négyen vagytok,

egy nyöszörgő nagymama (egy rossz hűtő, ami enni nem ad),

és ti hárman, a nyomorba szótlanodva. Még jó, hogy a tévé

anyuka helyett is beszél. L’Oréal, mert megérdemled!

Vagy jöttek új jelszavak? Tégy a gyűlölet ellen! De nem fizeti ki 

senki a törlesztőrészletet. Csak Aurelio kéri meg Aureliát 

reggelente. 

És az Európai Parlament megint elhatárolódik. De a csekket 

minden hónapban kiküldik: jön a gáz-, a villany-, a szemétdíj. 

És aztán az influenzajárvány, a fogfájás. No és a telefon! 

Nem lakik jól rozzsal, kendermaggal,

minden portán pénzzel etetik. Mert talán.

Talán egyszer.

Aurelio hívja Aureliát. No, nézzétek!

Ezeknek a bunkóknak még telefonra is telik.

(…)

Kegyetlen ősz tört ránk, eső ostora sebzi a folyót,

tépi a fákat. Én arccal a föld felé, még mindig a sárban:

nem vagyok otthon, és már nem vagyok szabad.

Cserben hagytalak titeket mind, Pistikám.

Mert hol a férfikor nyara? A paripadobogás, a diadalmas?

Csak köddel lakom jól, csalódással, gonddal,

konok nyugtalansággal (két világháború –

kimondani is sok) ebben a kérlelhetetlen őszben,

melynek tán sosem volt nyara.

Újulhat még.