lassan szokom meg az új teret a félig kiürített lakásban csellengő bútorokat a becsapódást túléltem de a reflexek megkoptak mint a bizalom s nem értettem hogy juthatott eszedbe asztalt bontani örökre… már nem tudom hol kezdődött és kivel véletlenül maradt-e nyitva a szíved vagy csak eltévedtél már nem várlak haza tudom hogy kiégettél az emlékeidből ahogy tudnom kellett volna – érezni legalább – hogy száműzött félelmeim mikor ereszkedtek térdre… a falióra lélegzetét hallgatom beléd zsugorodom mintha csak belőled lennék semmi másból s várom hogy valaki kinyissa az emlékek rám kattanó lakatját
