ránk tapadnak mozdulataink ahogy sétálunk halott fák alatt a mozdulatlanságot erősíti jelenlétünk csak egy rozsdásodó gép a nap nincsenek új szavaink valami megnevezhetetlen takarja arcodat meztelen itt minden, így élnek a halottak talán le kellett volna takarni a tükröket kiseperni az utolsó porszemet is a házból ez már túl van az őrületen ajkad cserepes a láztól az ablaknál állsz, benne vizsgálod azt, ami még megmaradt legvicsorgóbb éjszakánk közeleg ágykarfához láncolom hangodat
