A nyikorgás a padlástér felől érkezett mindig, pontosan zárás előtt néhány perccel. A tetőtéri ablakok évtizedek óta nem voltak kinyitva, így nem lehetett a szélre fogni.

A nyugdíjas teremőr hetek óta hallotta a zajt, szólt is, hogy olyan, mintha valaki sírna odafönt, de legyintettek rá, bolond a néni. Végül ő maga ment fel a padlásra, hogy megnézze az ablaktáblákat, de azok mozdíthatatlanul, szinte összenőve kapaszkodtak egymásba, mintha az emberiség sorsa függne attól, hogy megtartják-e egymást, vagy elengedik. Elidőzött picit a kastély padlásán, ha már megmászta a kopott csigalépcsőket, megtalálta az eldugott villanykapcsolót, ami alig világította be a teret, és időnként megremegett, mintha nem tudná biztosan, égjen-e, vagy inkább kialudjon örökre. A villódzó fények alatt üldögélt néhány percig egy törött lábú, barokk kanapén, amin egykor talán a grófnő is megpihent és azon töprengett, a kísértet tulajdonképpen mi vagy ki lehet, miközben hallgatta a villanykörte halk sercegését. Úgy gondolta, megszólítja, bárki legyen is, és ebben az esetben, még ha gróf is, talán az sem baj, ha tegezi. Szomorú itt ez a padlás neked, ugye? Hideg is van, meg minden olyan barátságtalan. Aztán hirtelen felvillanyozódott. Tudod, mit? Hazaviszlek, jó? Majd otthon beszélgetünk.

Lesietett a lépcsőn, át a szalon folyosóján a kijárathoz, éppen időben, mert a biztonsági őr már zárta a múzeumi termeket, és morgott, hogy megint rá kell várnia. Egyszer bezárják ide, aztán nézhet majd, és kergetheti a kísérteteit, mondta csak úgy a bajsza alatt. Most a néni legyintett, úgyis bolondnak nézik, mindegy is. Gyere csak, mondta a kísértetnek, vigyázz, hogy el ne botoljál, itt nagyon keskeny a lépcső, én is leestem róla egyszer, aztán elmosolyodott, hogy egy kísértet azért talán mégsem fog megbotlani. Na, gyere, megmutatom, hol lakom. Valamiért úgy érezte, szüntelenül beszélnie kell hozzá, nehogy a kísértet meggondolja magát és visszaforduljon. Gyere, nézd, ez a szoba, ez meg a konyha, ha gondolod, itt elférsz te is. A kredenc tetején fényképek álltak, sorban bemutatta neki a szeretteit. Ez itt apám és anyám meg a nővérem és a fia. Nekem nincs gyerekem. A férjem nyolc évvel ezelőttről. A legjobb barátnőm meg a családja és két kedves unokatestvérem. Ők már mind odaát vannak. Odaát? Hol is van az az odaát? Neked például hol van? Szóval, itt jó társaságban lehetsz, ha gondolod. Bemutatkoznál nekik? Én sem tudom, ki vagy. Nézd, mindenkinek van itt tárgya is, a férjem kedvence például ez a pipa volt, pedig nem dohányzott. A nővérem pedig ezt a gyöngyös brosstűt szerette. Itt egy doboz, válassz közülük valamit! És egy halom limlomot, csecsebecsét, emléket tett a földre.

Én addig főzök egy jó kis csipketeát. Mikor a víz felforrt, összetöpörödött bogyókat szórt a bögrébe, leült a hokedlire, a gőzölgő teát kavarva az ablakon nézdegélt kifelé. Erősen fújt a szél, csípős hideg volt odakint, az utcai lámpák fénye imbolygott a sötétben. Elmosolyodott. Mintha tele volna a város kísértetekkel, kuncogta csak úgy magának. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Már biztos volt benne, hogy nem a grófnőt hozta haza. A grófnő, mikor meggyilkolták, várandós volt éppen. Talán a kisgyerek az, aki vele jött. Felugrott, és lábával felborította a földön hagyott dobozt. Amikor lehajolt hozzá, hogy összeszedje a tárgyakat, egy picike, horgolt babacipő akadt a kezébe. Hogy kerülhetett ez ide, nem is emlékezett rá, hogy ilyen van neki. Fölvette, tenyerébe vette és megsimogatta. Na, látod, kis bogaram, jobb lesz itt neked velünk, családi körben, ugye?