A fénnyel együtt nyúlok be a trágyaszagú, szalmával bélelt ólba. A hirtelen felhasadt zugban négy meleg tojás hever sárosan-pihésen, egyetlen fehér, három agyagbarna, süt belőlük a hő, koccannak, gördülnek a papírdobozban, amit a kamra helyett most egyenesen a konyhába viszek. Az ujjaim nyilallva melegednek fel a langyos víz alatt, az orromból takony csöpög, miközben tisztul a tojások külseje, se pihe, se sár nincs már a lágyan domborodó, rideg és mégis rugalmas burkon, mely a madárlétből madárlétbe tartó zigótát hordozza. Ha feltöröm – feltöröm –, a repedt féltekék közül először az átlátszó kocsonya, majd a sárga lényeg és a rátapadó kis, véres szövetdarabka csusszan ki a tálba. Láthatom, akár egy felnyitott és abban a pillanatban színeit vesztő etruszk sírkamrát. Hallhatom a reccsenést és a toccsanást, de közöttük a halk szárnysuhogást is, az útrakelés hangját a mocorgó, meleg, savas sötétbe. Vissza a héj mögé.