Elemista kölyök vagyok, de esténként

a házi feladatok után hagyják,

hogy a Kurtizánok tündöklését és nyomorúságát nézzem,

kivillanó combokat, selyemharisnyákat, intrikákat.

Bár még nem igazán tudom, mit jelent a kurtizán,

meg hogy mire valók az intrikák.

Nagyapám egetverő antennát szerelt a ház sarkába,

így fogható a magyaradás.

A román tévében alig pár órás a műsor,

s a vasárnapot leszámítva, nem túl érdekes.

Kopognak. Nagymamám nyit ajtót dzsörzé otthonkájában.

Helén néni férje az. Nyúzott képpel rostokol az ajtóban,

mint egy épp összecsukló esernyő a szélben.

Drága Nusim, reszketve mondja: kipakolt Helén.

Kiabált, hogy nem vagyok neki elég.

A te Gyurkád volt a jó!

Belép az ajtón, összekapaszkodnak,

mintha egymásba roskadnának.

Nemigen értem, hogy jön ide nagyapa.

Értetlenül ülök a kanapén,

akkor még csak egy kislány vagyok,

népmeséket olvasok, meg a Két Lottit.

Hol van még Bovaryné meg az Anna Karenina?

Kinn az udvaron összekoccannak

a szélcsengő szárnyai.

Látom a kerítésre felakasztott rongybabámat,

ott vacog szegény elhagyottan. Megsajnálom.

Nagyapa földúltan veszi a kabátját, kivonul,

ki a fénytelen estébe.

Azt mondja, megjárja magát.

Helén néni férje ott toporog ócska ballonkabátjában,

arca tompán fénylik a konyhakörte homályában.

A tévében a tudományos híradó

épp a Voyager-2 űrszonda kutatási céljáról mesél,

de már búcsúzik is Kudlik Juli néni,

beszűrődik a konyhába a Delta nyugtalanító zenéje.

Nagyapám féltett pipája ott szunnyad a szoba sarkában

egy dobozba csomagolva. Még Dobrudzsában kapta

egy jóféle román embertől.

Úgy őrzi, mint egy ereklyét. Nem vitte magával.

Pedig az megnyugtatná.

Helén néni férje meg nagyanya

most ott ülnek az asztalnál.

Teát kortyolnak. Nagymama feláll,

kislammog a kamrába pálinkáért.

Látom, rátölti a teára. Hallgatnak.

Előkotorászom a furulyámat a komódfiókból,

megcsap a naftalin szaga. Kisurranok az udvarra.

A fásszín ajtaja kísértetiesen reccsen a szélben.

A kút kávájának támasztom a hátam,

és belefújok a sötétbe.