elsőként rólad írni úgy,

hogy azt érezhesd, a hirtelen jött lámpafénynél egy kitömött nyest elsárgult fogsora okozott meglepetést

vádként hangzik el most, hogy mire való az írás, hogy nincs semmi közös bennem és a vadakat nyalogató rémuszok szeretőjében, hogy a barna, csontos bokájú lányokról sem tudok semmit, az uborkafőzésről, 

lovak nyakának szagáról,

(a farkasokat csak kitaláltam),

amiről beszélek, amiről írni tudok, minden más helyett 

akkor legyen hát elsőként rólad, 

konyhakéssel szétfeszített kagylóként nyíljon ki a szám, 

ne jusson eszembe, ne kelljen megírnom, 

hogy a formája az apámé,

az unokaöcsémé, 

hogy egészen idáig szégyelltem, de látod, 

milyen szép férfiak hordtak és hordanak ugyanilyet, 

beszéljek akkor elsőként rólad mindezek helyett,

hogy idáig jöttem, ilyen messze, egy másik parcellányi szárazföldig, 

ahogy a lampedusai nők járnak el szülni otthonról, remegő térdekkel egy palermói kórház folyosóján, nekem is kényszerből kelljen elhagyni az erdőt, az agancsok egyszerű irányjelzéseit, rángatnom kelljen az összegyűrt vásznakat, 

én vagy legalábbis az a mindig állatszerű, mindig mások által kívánt, zavarodott tekintetű nő, aki beszélni tud bennem, 

s kerüljön vissza ide ő is, ebbe a rosszul világított szobába, forgassuk a tárgyakat, tapogassuk ki a csillogó ciszták helyét, nézzünk szembe a lábfej formájával,

ismerjük a nyelvet, de féljünk használni, 

ropogjon, mint egyenetlen fogsorunk közt a madárcsont,

de végre legyek dühös és beszéljek, 

vagy rólad, vagy másokról, 

akiket eljátszottam, zsíros földbe dagonyázni vittem,

azokról is, akik engem játszottak el, s rézfonallal varrtam őket a köldökömhöz, minden mozdulatomban mozdulataik teljes súlyával lépek át egyik körből a másikba, ha felsoroltam a nevük végre, terelőkutyák éberségével alszom el

beszéljek azokról, akikről szégyellek, pedig szerettem őket, őket a legjobban, de ismerem-e eléggé a nyelvet ahhoz, hogy méltó legyek róluk bármit is szólni,

(helyettük szörnyű lovakról, őzekről, patásokat nőnek képzelő vadászokról, ókori szeretőkről), 

tudnék-e írni azokról, akiknek a helyére egy-egy istenség nevét hibásan betűzöm

de mindegyikük helyett rólad kell, 

(pedig mennyi szétfeszített, rozsdás szögekkel szétlyuggatott kagyló, amiről még lehetne, amiről az őszinték gyávaságával hallgatok)

ahogy innen látjuk egymást, egy tárgy és az árnyéka a papírlap két oldalán, csak kitalálom a formád, az anyagot, amiből gyúrtak, a tenyered, 

nem érhetsz hozzám, többé nem, mert csontos vagyok, az izmaim görcsben, amikor nálam gyorsabban szárítkozol a napon 

akkor vallom be, hogy ez a nyelv nem az enyém (pedig ott van: a torkomban, a méhemben, a körmeimben, a térdem lekapart sebein) 

nem az én testem az, ami beszélni tud (a szobában hagytam, még mindig állatszerű, csontozatában madárra hasonlít)

te ne is láss, ne is tudj róla, 

hozzád nem akarok beszélni, csak rólad, 

hogy kiszoríthasd azokat, 

akiket ki kellett találjak ahhoz,

hogy ne kelljen hazudnom.