Álmomban egy hentesnél jártam. Üvegfaltól

üvegfalig vergődő üres halszemek mérték

az időt, zsírtól és savanyú uborkalétől átázott

piros kezek dobáltak férfias hirtelenséggel

nagy tömb húsokat, erőteljes bárdütések

szaggatták az élelem szeleteit. Mindent

megült a hússzag. Áthatóan csípős, paprikás

illata lett a nyakamon, csuklómon megszáradt

parfümömnek, más álmaimból átsugárzott,

hogy vannak helyek, ahol ölnek, vannak

helyek, ahol a halott testek feldolgozása

valami taglalhatatlan taglalás-retorikától

megfosztott menetében artikulálja

a nyersebb tudást, a minden testek útja

jelöletlen fázisait. Ahol enni, üríteni 

és átörökíteni valami banális egyszerűsítésben,

szemem előtt lesz blaszfémia. Mi kéne?

Én most csak húson élek. A macskák

étrendjét eszem lágyító tejtermékek nélkül,

adjon velőt, májat és belsőséget és húst,

húst, szalonnát rengeteget. A fogait mutatta,

hogy az őrlés közös szenvedélyünk, az

élelem szaggatása erő és egészség. Miért

émelyegtem mégis? Ha egyszer meggyógyított

a barbár anyagcsere? Elővett egy zsírlapot,

nézze, ez a felsál vagy ez a marhalábszár

milyen ígéretes. És én öklendező, de öklendezést

elfojtó ragadozó-szenvedéllyel ragadtam 

meg a zsákmányt. Pedig elengedném az

ételt, átfolyatnám ozmotikus lágysággal

magamon az éltető anyagot. Ehelyett marad

egészségemhez a ragaszkodás.