Talán tényleg nem is léteznek istenek, csak egy:

az emlékezet, amely befogad egyeseket, majd kivet

másokat ingerülten változó elvek, divatok alapján.

Mi marad belőlünk hát mégis a történtek után,

ahogy elrobajlik néhány emberöltő?

Mi van a szándékon túl? És mi a későbbi értelmezésen?

Romokat építünk egyre fogyó lelkesedéssel, míg rá nem

mutatunk kész művünkre: tessék! ezek voltunk mi, idegenekként

egymás kezéből véve ki csákányt és követ,

egységes egyet nem értésben verve izzó porrá

templomaink mindig grandiózus homlokzatát,

mert úgy hittük: ha már építeni nem visz rá a lélek, legalább

rombolni születhettünk alkalmas korba.

Mi lehet a hamun túl, ha már gyémánttá szilárdítják az évek

a mégoly megkomponált végterméket? Egyszer kiesik majd

kezeim közül, amivel teremt és pusztít az ember.

Mi lehet az Artemiszionon innen és azon túl, mert ha nem lehettem

az első, ha nem lehetek a legjobb, legyek a legszörnyűbb,

egyedüliként az idegenek között, hogy mint feledhetőre

emlékezzenek, aki sárgán gyűlölök minden tákolt szent helyet,

a legszebbeket kiváltképp.

Talán tényleg nem is léteznek istenek helyrehozni ballépéseinket.

Lustaságunkat, tehetségtelenségünket eltakarni csak az emlékezet tudja.

Mit magunk mögött hagyunk büszkén: egymásra karcolt nevünk.

És mi marad a hisztéria után? A dühödt vésés, izgatott

áldozatok után, tenyeremet, mikor már por lepi, hamu és

korom mindenkit összezavarva, vajon építeni vagy rombolni

akartam egykoron, mikor már nincsen semmi a kongó

alapon kívül: ekkora volt, pont ekkora lehet

ötezer hektárnyi szűkös akarat és emlékezet,

mikor idő előtt leköröz a történelem, akkor mi marad?