Még két ajtó, egy raktárhelyiség és egy mosdó, míg kifulladva elvergődtem a nyolcas szobáig.

– Már vége a bingónak! – tette fel a kezét a szakállas. 

Manapság minden beszerzés nehéz. Becsoszogtam, köszöntem, kipakoltam a keresztrejtvénybe csomagolt bogyókat a félig rágott kekszekkel teleszórt éjjeliszekrényre.

– Nem is játszani jöttem – mondtam mélyen a szemébe nézve.

– Hanem mit tetszik parancsolni? – érdeklődött somolyogva a szakállas, egy futó pillantást vetve a pirulákra.

– Egy unokát szeretnék – mondtam.

– Megint? – váltott suttogóra az öreg.

– Ugyanőt!

A szakállas komótosan felvette a szemüvegét, krákogott, aprólékosan megvizsgálta a gyógyszereket, majd így szólt:

– Sajnos az egyetemi tanulmányai mellett jelenleg nem vállal effajta keresetkiegészítést. De van itt egy másik, alacsony, barna, az ráér holnap délután.

Ezen nevetni kellett.

– Maga jópofa! – mondtam neki. – Mit képzel rólam? Én szőke és magas voltam! Különben is, ez egy bizalmi pozíció! Nem tárulkozhatok ki akárkinek!

Sietve visszapakoltam a pirulákat a keresztrejtvénybe, amitől a szakállas mindjárt engedékenyebb lett.

– Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, milyen alanyt tetszik keresni, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Mintha nem tudná – gondoltam –, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy egy csendes 18-20 év körüli kislányra lenne szükségem, aki egy órára elhiteti velem, hogy ő az unokám. Előny, ha emlékeztet rám.

– Persze, ha nincs – tettem hozzá –, nem bánom, egy csúnyácska is megteszi, csak figyelmesen hallgatni tudjon.

Újra kipakoltam a pirulákat az éjjeliszekrény sarkára. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak beleegyezése jeléül a köpenye zsebébe süllyesztette a gyógyszereket. Most már csak unaloműzés gyanánt folytatta a párbeszédet.

– Ha szabad kérdeznem – érdeklődött –, szívet melengető családi fotóalbuma már van?

– Van – mondtam kurtán.

Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi pénzbe és utánjárásba került, amíg olyan képeket vadásztam össze, melyeken egy ideális család körében sütkérezek boldogan, még megsajnálna.

– Hát akkor legyen máskor is szerencsém – mondta a szakállas, és előzékenyen kikísért az ajtón. – Aztán nehogy depresszióba zuhanjon megint, amikor elmegy! – rázta meg tréfásan a mutatóujját. – Tessék! – csúsztatott a kezembe két piros pirulát. Nekem ma úgyis vidám napom van, meglátogat néhány fiam!