[2015. március]
„A cselekmény dallam.”
(Mészöly Miklós)
„A zene a szerelmes vágyak tudománya, ha azokat a harmónia és a ritmus köti össze.” (Platón)
I.
John Coltrane: Psalm (John Coltrane: A Love Supreme, Impulse Records, 1965.)
A dobhártyáját kezdte először érezni. Mintha valaki már rég rajta ugrált volna, követelve, hogy beengedjék. Egy mélyből érkező ütés töltötte ki a fülüregét, ez azonban nem egyedül érkezett, hisz magával hozta a sok előtte lezúduló ütés emlékét, ahogy a rákövetkező ütések ígéretét is, ebből azonban nem érzékelt semmit, nem érezte a gyülemlést, nem érezte az ígéretet, csak az áttörést a benne létező, lehúzó erőkön, mert ahogy áttört a hang, az eszmélés ködén túlról egy pillanatig érezte ezt az erőt is, mintha valamilyen mélységes iszap villantotta volna fel sötét kötőanyagát, ez a sötét erő azonban egyből vissza is húzódott, mert a következő pillanatban egy hatalmas füllé vált, ebben folytatódott a dörömbölés, a dübörgés, amiből valóságosan kifordulva, egy asztal előtt találta magát, annak látta a vizesen csillogó felületét s a felületre rávetülő sárgás fénypászmákat, ahogy erőtlenül terülnek szét ezen a síkon, a termet megülő, tömény cigarettafüst lassíthatta le őket, gondolta, mert ekkor már érzékelte azt is, hogy ott ült egy telecigarettázott, hosszúkás teremben, rákönyökölve az asztalra, rángatózva doboló ujjai egy meggypálinkával teli pohárkára vannak ráfonódva, s ahogy ismerős idegenkedéssel szétnézett, körülötte számos, asztal mellett üldögélő embert látott, csupa idegen arcot, ide-oda himbálózó fejeket, az arcokra kiülő tompa révületet, ami annak szólhatott, emelte át tekintetét a fejek sűrűjén, előre a téglalap alakú terem közepéig, hogy a koncert elkezdődött.
„Megint kiestem” – állapította meg a férfi, és visszafordította a tekintetét az asztal lapjára. Még ráhümmögött magában erre a gondolatra, tudván, hogy ma sem lesz okosabb, ma sem fogja megérteni, hogy mi ez az egész, mitől kezdődik el, amikor csak úgy ripsz-ropsz, kiesik a figyelméből, de talán nem is jó szó a „figyelem”, ízlelgette magában a szót, mert ő nem a figyelésből esik ki, hanem mindenből, ami után aztán tényleg nincsen semmi, ő nem érkezik meg sehova, mert, jött rá, még a kiesés sincs, csak mindig a visszatérés, ahogy az előbb is. Pedig lehet, már rég kellett volna értenie, mi történik. Negyvenhat év felhalmozódott tudása állt a rendelkezésére, ami nem a fejében gyűlt, dehogy, oda már nem engedett be semmi újat – „elég nekem a régi rendezgetése”, szokta mondogatni –, hanem az évek maguktól taposták ki belőle a semmibe tátogó ürességet, ahogy egymásra préselődtek a percek, a napok, a hónapok, az évek, saját nehézkedésüktől vált minden valahogyan egyneművé, kopottá, szürkévé, amiben a legfelső rétegek légmentesen nyomtak, szorítottak, a legalsók pedig égtek, lángoltak, ő pedig mint a lefojtott tűz, már csak dohogott, füstölgött, majd néha, ahogy a koncert kezdete előtt is, kihunyt.
Ilyenkor mindig a zajok térítették magához. Legyen ez egy madárcsicsergés, egy autótülkölés, egy babasírás, de akár valamilyen fülsértő csikorgás, süvítés, bugyborékoló káromkodás. Mert ő még egy otromba hangban is képes volt belehallani a kezdetet, a lélegzetvételt, a bőrén érezte, ahogy az önmagukra hagyott, félredobott dolgok szinte könyörögve kiáltják bele a világba, hogy ők is szeretnének valami nagyobbnak a részesei lenni, ezért esnek egymásnak, jönnek remegésbe, kondulnak bele árvaságukba, ezért adják ki saját imádkozó hangjukat, amire ő mindig résen állt, minden hangot befogadott, magában végigvezetett, ápolt, dédelgetett, ahogy ő mondta: „rezonált”, mintha ezen a módon a veszendőbe menő világot is óvhatná, védelmezhetné. Valószínűleg ez a képessége húzta vissza őt mindig a világba, nem hagyta teljesen kiesni a kezdeti felfesléseken, amelyek lassan-lassan megnyíló hézagokká, résekké szélesedtek, később pedig egyetlen feneketlen szakadékká tágultak, amibe egyre gyakrabban zuhant bele.
A felcsendülő zongoraakkord, a mélyben dübörgő üstdob, majd erre a dübörgésre ráúszó szaxofonhang töltötte ki a termet. A dzsesszkoncert elkezdődött. Most már ő is tisztán hallotta a zenét, az üstdob, a cintányér, a nagybőgő és a zongorahangok törmelékein felfele kapaszkodó szaxofonszólót, amely úgy lépett át egyik hangról a másikra, mintha ezzel képes lenne hidat verni valamilyen érinthetetlen magaslat felé, de ehhez nem tudta tisztán tartani a szaxofon a hangot, nem tudta egyenletesen emelni, meg-megbicsaklott a szóló, vissza-visszatérült az alacsonyabb regiszterek irányába, mintha onnan próbált volna újra erőt gyűjteni a kapaszkodáshoz, ami nem akart sikeredni, a hang nem éteri természetét, hanem sokkal inkább meztelenségét, védtelenségét mutatta fel, amikor ahelyett, hogy elérte volna a vágyott, sóvárgott magaslatot, hol nyüszítésbe, hol pedig sikításba fordult át.
Hallgatta a zenét, de közben, ahogy az utóbbi időben mindig, ha zenét hallott, lassan feszengeni kezdett. Mert nemcsak a szaxofonhang bicsaklott meg közbe-közben, hanem, úgy érezte, az enyhén elhájasodott, megroskadt teste sem tudja megfelelően betölteni feladatát. „Baj van a rezonátorral” – ezt szokta mondogatni tanárkollégáinak, a munka utáni poharazgatás közben, amikor a zene értelméről próbált nekik értekezni, amely értekezés legtöbbször zajos értetlenkedésbe fordult át. „Méghogy a zene végső vonatkozása az e-le-ven test!” – hördült fel a százhúsz kilós némettanár kollégája, aki a zenét valamilyen éteri, spirituális dolognak tartotta, egyenesen a korgó belek, kihagyó szívütések, testtáji panaszok tagadásának, amit hallgatva, tette hozzá már cinkosan mosolyogva: „mintha még a fullasztó kilóitól is megszabadulhatna az emberfia”. Ő azonban nem így érzett, minden egyes hang által saját testében érezte megszólítva magát, mert minden egyes hang a testét mérte fel, a teste állapotáról tudósított, a testébe állt bele, sőt, annak szabadságát tette próbára. Nem a fülnek szól a zene, bizonygatta váltig, de még nem is a képzeletnek, hanem az élő, mozgékony testnek. Azt mondja a testnek a hang: most telt vagy, most üres vagy, most puha vagy, most kemény vagy, most lent vagy, most fent vagy, most benne vagy, most benned van; nem lélek, hanem lélegző hús vagy. Nem mintha nem lett volna fogékony arra, amit úgy nevezett meg, mint „a zene szellemi természete”. Órákig tudott mesélni a hangkatedrálisairól, amelyeket a hangzás óriásai hoztak létre, azáltal, hogy a hangokat egy végtelenül finom, légies, ugyanakkor rettenetesen bonyolult architektúrába álmodták bele. Így hallgatta a zenét, nem a tüneményszerű Bachot, mert ahhoz mindig kevésnek érezte magát, hanem az agyonhallgatott szimfóniákat, a hármast és a hetest Beethoventől, az ötöst és megint a hetest Sosztakovicstól, amelyek hallgatásakor úgy érezte, habár méltatlanul, de ahhoz kap engedélyt, hogy ha egy villanásnyi időre is, de rálásson a reszkető légben egy magasban épült, ma már lakhatatlan építményre. Alig csendültek fel az első hangok, egyből egy felfele áramlást tapasztalt, mintha ilyenkor egy, ki tudja, hol létező, de velejéig gyönyörű és törékeny dolog keresné kifejeződésének egyetlen lehetőségét, s mivel itt lent a földön nem talál semmi hozzá méltónak bizonyuló formát, az ég irányába indul el, ott próbál kifejeződést találni, megpróbál áttűnni a szelek és a felhők birodalmán. Mert oda emelték fel a tekintetét a hangok, egy nyiladozó boltozat alá, megtisztították és szabaddá tették a magasságot, ahová pillantásával, úgy érezte, lényének egy része is megérkezett, a levegő atomjaiba kapaszkodva egy pillanatig ott is maradt, feltelt a szabad lebegés mámorával, ahhoz, hogy utána a magassághoz mérten csapódjon bele a földbe.
Mégsem érezte soha, hogy ilyenkor elhagyná a testét, minden a teste vertikalitása mellett történt, mint egy folyamatos fel-alá liftezés, ezért beszélt állandóan az öl, a has, a szív és a fej zenéjéről, amely tájékok számára sohasem léteztek önállóan, csak azokat a kapukat jelentették, ahol a zene belép a testébe, belép, és abból a pontból, ahol behatolt, zendíti meg a test egész építményét. Most azonban zavarban volt, mert tudta, egy puhány, önmagát feladó testen, és ennek érezte a sajátját, úgy mennek át a hangok, „mint a világegyetemen a neutrínó részecskék”; nem tudják igazi lenyomatukat belehelyezni. A felcsendülő hang a szabad vegyértékeket keresi a testben – állította, a valamirevaló lehetőségeket, azokkal próbál kötést létrehozni, azokat próbálja energizálni, szabadon lélegző formákba önteni, de ha nem találja ezeket az elemeket, csak a test magatehetetlenségét tudja leleplezni. Izegni-mozogni kezdett a székében, mert érezte a hívást, érezte a szaxofonhangokból áradó felszólítást az emelkedésre, de már rég nem volt, ki emelkedjen, rég nem volt, ki felmagasodjon. Belülről próbálta elejét venni az árulásnak. Megfeszítette löttyedt hasizmait, csípőit megpróbálta jobbra-balra mozgatni, élesen felszegte zsírpárnákkal kitámasztott fejét, de egyből érezte az egész hamisságát, csípős izzadságszagát, mert hiába a túlfeszített test, a hangok csak lötyögtek benne, puffanva értek földet, majd szétmázolódtak, ahogy az esőcsöppök is egy poros felületen.
Belekortyolt a meggypálinkájába. Mindig ezt tette, amikor nem tudta, mit kezdjen zavarával. „Több zavar, több pálinka” – szokta ilyenkor kínosan heherészve mondogatni, de most nem akart berúgni, nem akarta elveszíteni ajándékba kapott tudatosságát, azt érezte, ha nem is tudja átfogni egészében, de nem akarja csak úgy kiengedni a kezéből ezt a helyzetet, mert még ha lötyögősen is, de csak tovább keringtek benne a hangok, tovább emelkedett-ereszkedett a szaxofonszóló, tovább bökdösték a hangok ernyedt valóját, felkaparva belőle, nem a régen jól ismert, de mára már elfelejtett teljességet, hanem csak azt a szétrágózott, köhögő hiányt, ami kitöltötte napjait. Még egyszer belekortyolt pálinkájába, „több zavar…” – kezdte volna mondani, de hisz nincs kinek, ébredt rá helyzetére, ezért felemelte tekintetét az asztal lapjáról, és megpróbálta felmérni, mi is történik tulajdonképpen a teremben.
A helyiség zsúfolásig volt telve emberekkel, akik egymáson átfolyva, szinte egymásra könyökölve szorongtak az asztalok mellett. Mindez távolinak tűnt, mintha egy esőverte ablakon tekintett volna át. Idegenkedve nézte, az emberek hogyan próbálják, egymás testmelegétől feltüzelve, átvenni a szaxofonszóló íveléseit, hogyan próbálnak közösen részt venni a vergődő kapaszkodásban, amiből azonban csak egy összevissza mozgolódás lett, kínos fészkelődés, amit az arcok ájtatos révülete sem tudott elrejteni, mert valószínű – ébredt fel benne az együttérzés –, ez a zene ezeket az embereket is hozzá hasonló módon szólította meg, találta el; leplezte le.
Nem szerette a tömeget, az emberek gyülekezetén minden akadály nélkül átfolyó ellenséges, otromba erőket, úgy érezte, ahol emberek vannak, ott valamilyen megkocsonyásodott indulat is szabad utat talál magának, amely, ha közöttük volt, őt is átjárta, hiába próbált előle menekülni, hiába kapaszkodott görcsösen védtelenségébe. Csak ha szólt a zene, engedte meg magának, hogy bemerészkedjen az emberek sűrűjébe. Ilyenkor engedékenyebb lett, úgy érezte, a zene még az emberek tömegéből is valami jót, kifinomultat hoz a felszínre, legyenek bármennyire sokan, préselődjenek össze egyetlen testté, adódjon össze butaságuk, tompaságuk, igénytelenségük, a zene még ezt az emberi masszát is képes átjárni, szerethetőbbé tenni. Amikor már idáig jutott mondandójával, valósággal prédikálni kezdett, mert ekkorra „az odahallgató emberiségről” kezdett értekezni, úgy, mint a közösség legelvontabb, ugyanakkor legnemesebb formájáról, amelynek keretébe az emberek csak azért gyülekeznek össze, csak azért tolulnak oda, hogy együtt fülelhessék ki a világ gyönyörűséges titkait. A zene egyetlen lehetőségünk, hogy közösen részesüljünk ezekben a titkokban – hangsúlyozta, a zenében nincs semmilyen „alattomos, szemérmetlen leskelődés”, ahogy a „térbe vetettség börtöne” se tud felépülni általa, sőt, abban is biztos volt, hogy bizonyos értelemben a zenét hallgatni sem lehet, legalábbis azon a módon, ahogy egy beszélgetést, a mondandó lényegére fókuszálva. „A zenéhez csak odatartozhatunk”, zárta ezzel a nagy ívű kijelentéssel a gondolatmenetét, mert azt már nem értette, ha érzi a közös odahallgatás lehetőségét, ha érzi a világ pórusaiból érkező hívást, az erre vonatkozó felszólítást, ez az emberiség miért nem létezik.
Már alig hallgatta a „klasszikusait”. „Túl magasan van nekem már az ég” – fűzte magyarázatként ahhoz, hogy miért teszi fel a régi Grundig kazettás magnójára egyre ritkábban Beethoven meg Sosztakovics szimfóniáit. Fölényesen, az unott mindentudót mímelve fogalmazott, ahogy általában mindig az utóbbi időben, pedig ezzel az ítéletével, ahogy a többi velős állításával is, csak önmagát akarta büntetni, amiért már nem érzi úgy, mint régen, a zenéből felcsapó szabadságlöketeket, a világ lüktetéseit. Mert valami itt romlott el, az érzékenységének környékén. Az elején még azt gondolta, hogy egyszerű kopásról, elhasználódásról van szó, de közben érzékenysége megmaradt, reakciói elevenek maradtak, csak már fáziskéséssel léptek működésbe, általában éjszaka, első álmából felriadva, amikor zakatolni kezdett a fejében az aznap elcsípett dallam, teljesen szétverve álmát. De nemcsak a zene tette ezt vele, elég volt egy különösebb gondolat is, valamilyen erősebb látvány, jelentősebb szóváltás, hogy az éjszaka közepén kiemelje őt az alvás mélyéről, és belevigye egy olyan őrlődésbe, amiből csak a reggeli teljes kimerültség dobta ki. Napközben szendergő tudata próbálja ezen a módon bedolgozni lényének mélységeibe az elevenség lüktetéseit – okoskodta ki magának, mert kellett ez a ügyetlen magyarázkodás, hiszen már régóta küszködött azzal a furcsa lepedékkel, lerakódással, ami beborította érzékeit, valamilyen heges közöny fedte el őket, mintha odakint már tényleg feladott volna mindent, lemondott volna a kimozdítottság és meglepetés erejéről, a találkozás csodájáról, s ezért csak odabent, az éjszaka fedésében meg az álom közelében történhetett meg vele mindez. Ahhoz, hogy egy nap észrevegye, az érzékeit elfedő közönynek arca van, hol percegő, hol motoszkáló pillanatokból, egymást szorosan átkaroló hétköznapokból áll, mert azt is kezdte sejtetni, ahogyan más kígyót melenget keblében, ő az időt növesztette magában, hagyta, mi az, hogy hagyta, egyenesen magára szabadította alattomos hatalmát, engedte, hogy percekre más percek következzenek, napokra más napok, évekre évek, és hogy ebben az egymásra következésben ő is jelen legyen, ő is belefoglalódjon, mintha nem tudná, hogy az időben sohasem növekszik, sohasem gyarapodik semmi, csak szétszóratik, felmorzsolódik az, ami valamikor az időn kívül létezett.
Már rég nem hallgatta a klasszikusait. A fekete színű Grundigből kikerültek a Beethovenek és a Sosztakovicsok, helyettük a mosdatlan dzsessz pörgött, ahogy ő nevezte, „a Monkok, a Coltranek, a Davisek éjfekete zenéje”, akik széthúzták a zene határait, akik megpróbálták kiiktatni a programot a zenéből, azáltal, hogy rámutattak arra, minden program, minden behatárolt egymásrakövetkezés a végtelen variációk lehetőségét foglalja magában. Mélyen igazat adott nekik, amikor nap mint nap halotta, ezek az ördögi muzsikusok hogyan próbálják szétzenélni azokat a nagy hagyományú, de csömörlésig édeskés dallamokat, amelyekkel idáig áltatták magukat az emberek, megadással hallgatta, hogyan viszik rá önjáró ritmusaikra a szabadság meg-megbicsakló, szétcsúszó szólamait, amelyek – úgy érezte – hiába próbálnak felkavarni mindent, végső soron csak a benne ásítozó ürességre nyílnak rá; egyszerre kérik belőle a legjobbat, és igazolják a megalkuvást.
Ezért jött ide, ezt a zenét hallgatni. A Grundig sercegő-kattogó hangját próbálta meg leváltani az élőzene teltségére, a „térbe kihelyezett zene” örömét kereste, amit semmilyen high-tech hangosítóeszköz sem tud visszaadni. Belopta magát a koncertnek helyet adó korcsma egyik hátsó sarkába, tulajdonképpen a dzsesszzenekar oldalába, mintha onnan hátulról jobban ki tudná lesni a zenészek egymásnak leadott önkéntelen jelzéseit, apró mozdulatait, amelyek nélkül nincs együtt zenélés, amelyek nélkül szétesik a ritmus, odahal a tempó. Onnan próbálta követni a zenét létrehozó, a zene által megszállt testek közös életét, ha már az ő teste, mi az, hogy a teste, „az egész élete” csődöt mondott a zene követésében. Azonban megfigyelve a hol finom, hol erőteljes mozdulatjelzéseket, mozdulatkérdéseket, meg a rájuk érkező mozdulatválaszokat, a szeme előtt kiteljesedő gesztushangzatot, meglepetten kellett észrevennie, megint nincs jelen, megint kiesett, de most egészen másként, mint ahogy szokott, nem a semmi mélyére szállt alá, hanem, számára észrevétlenül, túlvitte a tekintetét, nemcsak az összezsúfolódott emberek tömegén, hanem a halovány, vibráló fényben ide-oda hajladozó zenészek csoportján is.
Merőn figyelt valamit.
Mintha teljesen kitisztult volna az esőverte ablak.
Rég nézhette a látványt, mert alighogy kiélesedett a kép, nemcsak a kép megannyi részlete volt ismerős számára, hanem valahogy az egész benyomás, sőt, mintha a benne rejtőző rendezőelv, belső arányosság is felcsillant volna valamikor előtte.
Öt nő ült egymás mellett a játszó zenekar közvetlen előterében, egy hosszúkás asztal mellett.
A nők látványa hirtelen minden mást kiszorított. Egy szabad áramlás indult el feléje, ami telibe találta, kiélesítette eltompult érzékeit. Először csak annyit érzékelt, hogy minden valahogy több lett. Nemcsak az, amit látott, annak ezernyi részlete, hanem még a kezében szorongatott pálinkáspohár is új tömörséget nyert. Sőt, a zene is elhallgatott egy pillanatra, kisimult a csend, vagy legalábbis a zenében megbúvó csendmagok kezdtek új érzékenysége körül gravitálni.
A látvány kért tőle valamit. Mintha magában látta volna felragyogni, a benne létező sötétség vetítővásznán, közel érezte magához, de még nem tudta, mit kezdjen vele. Képtelen volt a filmet elindítani, ezért csak megbabonázva, megindulva méregette. Öt gyönyörű félprofilt látott, öt különböző arckifejezést, amelyek, hozzá hasonlóan, szintén a zenészek mozdulataira voltak rátapadva, tekintetük sugarai az előadóteret pásztázták, azonban már nem értek el őhozzá, a terem bal felső sarkáig. Ez a védettség felszabadítóan hatott rá. Nézte a nőket, szemével itta mozdulataikat, s mintha bátorságot kezdtek volna csepegtetni kihűlt vérébe, a hasa környékén egy rég elhalt érzés szúrásaira lett figyelmes. Kíváncsi lett.
Mit tud magából ezeknek a nőknek felkínálni, mit tud nyújtani nekik? – ez a kérdés kezdett motoszkálni benne, de ahogy végignézett magán, szánalmas, lepusztult életén, egyből kihunyt a bátorsága. Nem érezte magában a dalt, nem érezte a ritmust, ami nélkül – tudta – nincs mit adni, nem tud mit felkínálni „káprázatainak”, ahogy magában megnevezte a nőket. Ki akarná hallgatni élete zenéjét? „Sorvadozó zeneszenvedélyem játszik hétköznapjaim kottájából”, jutott eszébe számtalanszor elsütött mondata, csak most elmaradt a mondatot követő heherészés, amivel keserű szájízét szokta leplezni. Egy otromba, képzavaros poénnak tűnt ez a mondat, erőltetett utólövésnek, amit csak egyféleképpen lehet lezárni. „Nincs is semmim!”, pecsételte meg tépelődését, és engedte, hogy, akár egy feneketlen kútba, alázuhanjanak benne a szavak, majd visszatérítette a tekintetét az asztal lapjára.
Valami azonban nem engedte megint belefeledkezni a sárgás fénypászmák játékába, a kimozdulás ereje még midig hintáztatta belsejét. Igaz, hogy ő már semmit sem tud nyújtani, jutott eszébe, de vajon elvenni, megszerezni még képes-e? Nem hátrafelé kell nyúlni, ott valóban nincs semmi, hanem előre, ébredezett benne a felismerés, és újra felemelte a fejét, megpróbált utat vágni tekintetével a székétől a nők asztaláig húzódó távolságban. Erőltette a szemeit, pedig már tudta, most nem a látására van elsősorban szüksége, hiszen olyasmivel van dolga, ami nem befogható pillantásának erejével, nem látható, hanem csak hallható, érezhető, szenvedhető.
Öt nő.
Egy ötöshangzat, egy pentachord lehetősége?
Az elképzelhető legjobbat, a legszebbet fogja elvenni tőlük – született meg benne a döntés. S mintha egy szakadék fölé hajolt volna, hullámozni kezdett előtte a távlat.
Meg fogja szólaltatni a nőket, becsendíti ezt az ötöst, és nem fog félni attól, milyen irányba fordul a zene, lesz-e témája, hangneme, alap-akkordmenete, ahogy attól sem, ha egy előre láthatatlan útra fognak térülni a hangok, ha önálló életre kelnek, váratlan, ismeretlen jelenetekké torzulnak. Az érzelmek hangszíneit fogja felkutatni, az érzések gesztusait, arckifejezését, és abból komponálja meg maga számára a lehetséges legszebb dallamot.
Szólongatni akarta a nőket. De hát nincsenek neveik, ismerte fel. Minek nevezze őket, tépelődött, míg rájött, neveknek csak azt adhatja, ami a legmélyebben van lerakodva benne, a szétázott, szétkenődött perceket, órákat, a szétrágott, szétcsócsált hétköznapjait; s hirtelen világosan látta maga előtt Hétfőt, Keddet, Szerdát, Csütörtököt, Pénteket, az öt egymás mellett üldögélő nőt, akiket, tudta, nem lesz könnyű elérni, nem lesz könnyű megszólaltatni, hisz fogalma sincs, hogyan kezdje el, honnan fakassza fel ezt a tökéletesnek tűnő együttállást, a zene fog segíteni neki, pillantott a zenekar irányába, a zenéből felfakadó másik áradás, az fogja megint tanítani őt, vezetni, s innen már csak annyit érzékelt, hogy véget ért az első zenekompozíció, ő pedig nézi a jobb oldali nő ragyogó arcát, nézi Hétfőt, és várja erősen, várja türelmetlenül, hogy belekezdjen a következő számba a zenekar, újra felcsendüljön a zene, mert akkor, tudta, eltelve egy új magabiztossággal, végre valóban elindulhat.
II.
Chris Potter: The Sirens (Chris Potter: The Sirens, ECM Records, 2013.)
Alig adta ki a basszusklarinét a két, egymásra következő hangot, úgy érezte, egy hatalmas folyóba került bele. Először a mellkasát érezte kitágulni, mintha torkában kereste volna meg a hangok forrását, ő maga próbálta volna meg csukott szájjal visszaadni a hangokat, hangjával kutatta volna fel magában a legmélyebben fekvő pontot, azt remegtette volna be, hogy az onnan felfakadó remegés aztán kitágítsa mellkasát. Mert ezt érezte, hogy mélységes búgással, finom remegéssel telik fel a mellkasa, attól pedig kitágul, több lesz odabent a térfogat, több lesz a tér, a benne vibráló remegés pedig a hasfalon keresztül, a gyomra irányába kezd továbbterjengeni, sőt, azon is túl, egy távoli eredet felé, ami máskülönben elrejti magát a test hétköznapi működésében. A két hang egy olyan kiskaput tárhatott fel benne, ahonnan átjárás nyílt a lényén túl kibontakozó sodródás irányába. Mintha valami nagyba, hatalmasba merült volna bele, ami mégis ruganyosan, simogatóan fogta körbe az egész testét, utaztatta lefele az egész lényét, mert ezt is érezte, az áramlást, mintha a víz, dehogy a víz, maga a mélység lett volna mozgásban, erre a mozgásra pedig ő, ha akart, ha nem, rá volt hangolódva, minden cél nélkül együtt haladt vele, eltelve a beteljesedés érzésével, amit csak akkor vagyunk képesek átérezni, ha valami nálunk hatalmasabbal találkozunk, és megtaláljuk a módját, hogy az vezessen bennünket.
Hangokra hangok következtek, ahogy más hangszerek is csatlakoztak a basszusklarinét mély hangzataihoz, de nem fedték el azokat, hagyták érvényesülni, hátteret biztosítottak a lassan kibomló, a mélyben építkező dallamnak, ami lassan, de biztosan, új értelmet adott a mélységnek, amivel addig együtt haladt, mert ez a mélység már nem mozgott, hömpölygött annyira telten előre, nem a beteljesedést hordozta, hanem a vágyakozást, ébredt rá a hordozottság újabb értelmére, hiszen ezt érzi Hétfő iránt, merte kimondani magában, a vágyakozást és az elragadottságot, ez kezdett felfakadozni benne Hétfő lányosan kerekded, de mégis szfinxszerű arcának a szemlélésekor, mintha a basszusklarinéttal gondolkodott volna tovább, mert már kereste is a lehetőséget, hogyan tudná beváltani, fokozni, lényegének legmélyére eljuttatni ezt az érzést, hogyan tudná megtalálni azt a formát, ami legszelídebben, de mégis a legnyilvánvalóbb módon helyet ad neki; annak az állapotnak, amibe az az ember kerül bele, aki először lát meztelen testet.
Hisz másképpen nem kezdődhet el – gondolta.
Nem megérinteni szeretné Hétfőt, nem megsimogatni, ezzel tisztában volt. Valahonnan távolról kell megérkeznie, mondjuk, egy falu szélén, a kertek alatt elfekvő békanyálas tavacska mellől – próbálta megjelölni a találkozás helyszínét –, ahová éppen halászni ment ki. Alighogy lehelyezte az első határkövet, lába elé omlott az egész jelenet: a felhőtlen, de az erős napfénytől mégis fátyolos ég, a boltozat alatt pihegő, a tavacska túlsó oldalán elterülő nyári határ, ahogy az egészet belebegi a békanyálas, hínáros tóba fúlt nyári frissesség emléke, ami csak az ő védtelenségét emeli ki, az ő reménytelenségét, hisz most védtelennek és reménytelennek érezte magát, akár egy kisfiú, aki nem ismeri, mire képesek érzékei, aki nem ismeri a vágyait, vágyai természetét, de most egy olyan helyzet előtt áll, ami ezeket a tanulatlan érzékeket, ezeket a parttalan, formátlan vágyakat fogja próbára tenni.
Hangokat hallott a háta mögül. Oda nyúltak le a tó belső oldalán elhelyezkedő házak gyümölcsöskertjei, annak a néhány nyírfának és szomorúfűznek a takarásában, amelyek a kertek lábainál, majdnem a tóba belehátrálva álldogáltak. Túlságosan erősek voltak ezek a hangok a nyári, poshadt délutánnak, szinte kíméletlenek, felzavarták védtelenségének, reménytelenségének állott vizét, s arra sarkallták, hogy csináljon valamit, lépjen ki, bármennyire is nem szeretné, elveszettségének bűvköréből. Nem tehetett mást, követnie kellett a hangokat. Túlságosan kihívóak, túlságosan szabadok voltak, reagálnia kellett rá. Letette a halászbotját a tavacska partja mellett megképződött egyik alacsonyabb zsombékra, közbe rápillantott a tó vizére, amelynek felületén a saját testetlen képe ringatózott, majd lassú léptekkel, óvatosan odalopakodott az egyik szomorúfűz göcsörtös törzse mellé, és megpróbált belesni az udvarra.
Nem látott be. A fa lecsüngő vesszői, a vesszőkről szerteágazó hosszúkás levelek sokasága takarták el a látványt, ezért a kezével esett neki a lombozatnak, mintha a hangok szövetét próbálta volna visszabontani valami egyszerűre, elemire, óvatosan próbálta meg szétszálazni az ágakat, nehogy észrevegyék az udvarról. De nem kellett félnie, alighogy megképződött egy rés, amin keresztül beleshetett, láthatta, nem fogja őt senki észrevenni, leleplezni. A kertben lévő emberek teljesen bele voltak feledkezve mozdulataikba, apró örömeikbe, tréfálkozó szóváltások röpködtek ide-oda, a fűbe kihelyezett táskarádió egy vidám dalt recsegett szerteszét, mintha a kert hűvös tágassága csak ezekkel az örömökkel lenne kitölthető. Egy családot lát maga előtt, rögzítette a látványt, két idősödő felnőttet, apát és anyát, és két kamaszkorú gyereküket, egy fiút és egy lányt; idegeneket, városiakat, állapította meg ösztönösen, a helyiek nem tudják ilyen felszabadultan belakni kertjeiket, udvaraikat, használják, de nem tudják megélni.
Itt azonban hirtelen véget ért minden rögzítés. A kert látványa ezernyi szilánkra robbant szét. Egyszerre érezte és látta kívülről, ami történt. Mintha egy belső robbanás dobta volna szét a kertet, amelynek elemei ott röpködtek a levegőben, de minden elem, annak minden részlete magában hordozta a robbanás emlékét, visszautalt a robbanásra, azt jelezte, karmolta, ordította bele az űrbe, hogy a robbanás tartja meg odafent.
A lány meztelen testét pillantotta meg. A kert közepében napozott, kétrészes fürdőruhájában, egy fűre kiterített virágmintás pokrócon. Megpillantotta, de mintha egy éles fénysugárral világítottak volna bele a szemébe, el is kapta a tekintetét. Nem felfele nézett, hanem megpróbálta a talajjal párhuzamosan tartani a tekintetét, valahol a túl távol és a túl közel metszéspontján, a vonzás és taszítás kereszteződésénél, ami még elviselhető volt. Nem nézheti a házat, a kerítés csúcsíveit, a fák lombozatának elágazásait – biztatta magát, hisz ott van a lány, ott van Hétfő, őt kellene néznie, de nem bírja, nem tudja befogadni, szétfeszíti érzékeit, viaskodott magával. Aztán, mintha a víz alól emelkedett volna ki, csak levitte a tekintetét.
De nem tudott megállapodni a szeme a testen. Honnan jöhetett? Melyik univerzumból? Azt hitte, kérdez, pedig csak a szeme járt fel-alá a pokróc négyzetén. Nedves fűszálak, egy barack belseje, szélrángatta falomb – ezeknek a képe futott keresztül a fején. És, hogy milyen gyönyörű.
Vajon ezen a módon adhat helyet a Paradicsom a Testnek? Ami nem lehet a Mennyországban, nem lehet ott fent, hisz Ádám és Éva itt a Földön élt. Mindketten látták a felhők táncát, a növények sarjadását, az állatok szökkenéseit, hallgatták a víz csobogását, a szelek sustorgását. Biztos volt benne, hogy szerelem nélkül erre képtelenek lettek volna.
Nézte a test szépségét, ahogy kimeríthetetlenül mutattak egymásra az ívek és a halmok, ahogy a forma a legtökéletesebb módon győzte le az anyagot, bekeretezte parttalan áradását, ami által a test minden centimétere mély, kimeríthetetlen ragyogással telt fel. Nem ez a test meztelen – ismerte fel. Hanem ő. Rettenetesen védtelen és üres.
E test nélkül valójában senki. És mindvégig ez a senki marad, míg nem sikerül magában a szeme előtt kiteljesedő ragyogást beváltani.
Itt nem állhat meg, nem maradhat ideszegezve. Tovább kell indulnia, fordult el a szomorúfűz lombozatán nyitott réstől. Megpróbálta a szeméből kirázni azt, amit az előbb látott, ezért visszaemelte a tekintetét a tó mellől. A zenekar tagjait próbálta nézni, akik éppen készültek befejezni a zeneszámot, egy lágy, vágyakozó hangba költözött bele a basszusklarinét búgása, amit már csak a cintányér finom zizegése kísért. Megadóan figyelte a zenészeket, majd teljesen elhalkult a hang, kitört a tapsvihar, ő pedig arra gondolt, lehet, hogy a szeméből sikerül kiűznie Hétfő meztelenségét, de az érzékeiből, a teste sóvárgó atomjaiból sohasem.
III.
Duke Ellington: Prelude To A Kiss (Duke Ellington: Indigos, Columbia Records, 1958.)
Mintha mindent egy résen keresztül szemlélt volna. Sehol sem volt jelen, mindenüvé csak belesett. Mint egy holdkóros, aki úgy ellensúlyoz hihetetlen magabiztossággal egy háztető párkányán, hogy közben a lénye máshol rejtőzik, máshol történik, egy olyan távoli tartományban, ahová még egy álom liftjével se lehet aláereszkedni. Pedig történt vele az élet, hihetetlen sebességgel zajlottak az események. Csak éppen ő kívül volt rajtuk, nem is kívül, hanem egy köztes állapotban, mint aki éppen betekint valahová, ezért sem kint, sem bent nincs valósága.
Megváltozott a nézése, állapította meg. A szemében furcsa fénykarikák, fényfogazatok vibráltak, mintha sokáig valamilyen erős fényforrásba bámult volna bele, de ezek lassan felszívódtak, így jobban beleköltözhetett a tekintetébe az a kamaszos hevület, imbolygó izgágaság, ami kitöltötte lényét. Ezt egyből vissza szerette volna fogni, el szerette volna rejteni, a gesztusai lazaságával eltakarni, amiből egy kínos huzavona lett, mert éppen a tekintete leplezte le igyekvését, ami megint elöl járt, erősen kért magának valamit, amire ő még képtelen volt, nem tudta, hogyan kell megszerezni, ezért akarta leplezni a vágyát, a gesztusai, a tartása magabiztosságával eltakarni; sikertelenül.
A hosszúkás asztal mellett ülő nőket nézte megint, külön-külön mindegyiket, de leginkább Keddet, a Hétfő mellett ülő lányt. Mintha egy hullám kapta volna a vállára, az hordozta volna meg fel-alá, és ejtette volna le Kedd elé, a benne felgyülemlett szédületével együtt, azt kérve tőle: kezdjen magával valamit, változtassa szédületét tartássá, tétovaságát magabiztossággá. Mintha ez annyira egyszerű lett volna.
Lánynak látta Keddet, pedig az inkább csak magán hordozta a lányságát, soványsága, végtagjainak törékenysége, arcának lágysága mintha finoman egy kemény felületre lett volna felskiccelve, erről szemei árulkodtak, különös tartás, határozottság csillogott bennük, sőt – vette észre meglepődve – tudás. Erre mondják, „tudja, hogy mit akar”, jutott eszébe, de itt többről volt szó, mert ezek a szemek nemcsak azt üzenték, mit akarnak elvenni, megszerezni, bekebelezni, hanem azt is, hogy adni akarnak, sőt, azt is tudják, mit. Elvenni és adni, milyen ritkán ér össze egy tekintetben ez a két akarás – gondolta – milyen jó lehet egy ilyen tekintet sugarába bekerülni, kezdte vágyni, ő lehetne az a személy, akire rábízhatná vágyát, aki előtt nem kell rejtegetnie, mit akar a legjobban, nem kell tenni a nagyvonalút, a mindentudót; neki kifejezheti, amit másnak nem, hogy mennyire meg szeretné csókolni.
Ez tűnt számára az egyetlen módnak, ami által szédülete tartássá alakulhat.
Mit kell ezért tennie? Meddig kell hátramennie az időben? Mert azt érezte, hogy itt nincs helye a csóknak, egy dzsesszkocsmában nem történhet meg élete első csókja, gondolta, amivel végre, minden szégyenlőség nélkül, a vágyát is kifejezte. Közben a zene is újrakezdődött, sőt, mintha már rég el lett volna kezdődve, pillantott át a zenészek irányába. Lehet, hogy ez a zene húzza-vonja őt, ez a régies dzsessz-szám, egy lepattogzott lakkozású zongorán lefogott néhány akkordra rákönyöklő szaxofonszóló, amely lassan-vontatottan építkezett, mintha egy álmatag terhet vonszolt volna maga után, amit azonban, ebben biztos volt, a csúcsra diadalmasan fog feljuttatni. Egy távoli múlt felé vonta a zene, amikor még frakkokba és uszályos ruhakölteményekbe bújtatták az emberek pusztító érzelmeiket, amikor hófehér arcú nők hosszúkás, elefántcsont szipkákból szívott cigaretták parázslása mögé rejtették el izzó vágyaikat.
Először érezte a nők megpillantása után, hogy a zenét nem tudja teljes lényével követni. Valami ellenállt benne, mintha mélyen bent mozdult volna be egy rég széttaposott réteg, mozgolódni kezdett, mint a köpet, fel akart szakadozni, azt üzenve, hogy maga is el tudja hordozni a Keddel való találkozást, nem kellenek ehhez frakkok és parázsló cigarettavégek, sőt, semmilyen más régies, poros hóbelevanc. Tágulni kezdett benne az idő, a résbe rég nem látott, rég nem tapasztalt dolgok kezdtek bezúdulni, amelyekről azonban nem tudta eldönteni, mi tartozik őhozzá, és mi az, ami valahonnan távolról, talán a képzelet ormairól zuhant alá. Azt azonban világosan érezte, most visszamenni az időben azt jelenti számára, mint újra megérkezni a kilencvenes évek elejére, és egy kicsit ittasan, bizonytalanul, de annál nagyobb lendülettel beesni egy rockaudícióra.
„Deep Purple-est van” – jött rá Richie Blackmore jellegzetes gitárfutamait hallgatva, amit Gillan magas sikolyai tetőztek; a gyermek
