Ki tudna számot adni az önérzet halk 

leépüléséről, miközben a tudat, 

a sötétben tapogatózva, újra meg újra 

nekiszalad ugyanannak a falnak, 

mégis reméli, legközelebb átjuthat 

rajta, mert hinni akar abban, 

hogy a forma nem végleges, csak 

egyfajta összetömörült figyelem, 

amit a tapasztalás sűrít össze, és 

az ismétlés nem visszajátszás, hanem 

folyamatos elmozdulások sora 

az értelmezés síkjain, közben meg 

ott zúg a kérdés, vajon ő választ-e, 

vagy csupán képzet a választás, 

amelyet a belső szükségszerűség 

palástol, és amit a szabadság eszméje 

tart életben, pusztán azért, mert 

a tehetetlenség nem mondható ki. 

A felismerés is csak egy állapot marad, 

amitől a lélek egyszerre retteg és 

vágyik rá, mert a megértés pillanataiban 

épp az űr sejlik föl, ami az úgy-

ahogy megismerhetőt magába hívja, 

az meg más és más neveket kér

magának, amiket megadunk neki, 

hogy valamiképp közeledjünk ahhoz, 

amit amúgy sem tudunk szavakba 

önteni. Talán elég csak belátni, hogy 

a jelentés nem létezik önmagában, 

csakis a keresésben, ami folyton 

visszavezet a hiány tereibe, az üresség

mindenható sóvárgásába, mi hol 

könyörtelennek, hol szelídnek tűnik, 

noha csupán közönyét lobbantja

ilyen-olyan lángra, mégis abból 

a hiányból fakad a legtisztább 

visszhang, ami akár igaz is lehet.