(Tóth Béla kályhásmester emlékének)

az idő és a tér összeesküdött

szaporodnak a hiányjelek

a pótolhatatlan restanciák

nem tudni hol a kezdet és a vég

megzavarodott a világ

a virtigli kályhásmestert temetjük

aki a felhők magasában

vitorlázva incselkedett a végzettel

szelíd hunyorral fürkészte

a kinőtt világot

tudta miért fáj az örök nyár

s hogy mindennél

erősebb a vágy gravitációja

de ellobbantak a gyertyák

az idő is ránk olvadt

csak az a röpke pillanat

marad velünk amikor utolszor még

cinkosan visszakacsintott