A kezelésekről mesél.

Milyen jókat lehet szundítani a besugárzóban.

Meg hogy hiába ismeri fel magában a rákot az ember, 

nem szólal meg semmiféle háttérzene.

Van ebben valami komikus, mondja,

hogy épp a kormányablakban vagy a hármas metrón

ad hírt arról a test, hogy felbomlani készül.

Ő nem ihat; én iszom helyette is.

Úgy, ahogy tőle tanultam anno a sítáborban:

lépcsőzetesen haladva, mindig eggyel több felest. 

Ez itt metafora,

de akkor nem az volt:

mire a röhögőgörcstől és a piától csúszva-mászva

felértünk a „hütte” ajtaja elé,

az egész vodkásüveg kifogyott,

mint a haladékba kapott évek,

amiket nem töltöttem vele.

Mintha számítana,

úgy kérdezem arról, 

mi történt vele az érettségi óta.

Mikor megkérdezi,

merre voltam,

nem árulom el neki,

hogy ugyanezen a kiskörúti helyen 

a költők között. 

Az egyikről, 

aki egykor a legfontosabb volt,

csak a facebook árulja el:

gyereke lesz.

Kitántorgok rágyújtani.

A szakadó hóesés odakint

akár loncvirágok nesztelen zápora.

A lámpát figyelem a túloldalon,

ahogy a fénykörébe érve felvillan,

majd örökre eltűnik egy-egy hópehely.

Mint az, aki végre szembetalálja magát azzal,

amitől mindig is félt:

úgy könnyebbülök meg attól,

hogy nekünk sem jutott más,

mint a korábbiaknak.

Feleszmélni hirtelen két messzeség,

egy véges és egy végtelen között, 

ahonnan csak az egyik irányba vezet út.

Kavarogni egymás közt,

szabadeséssé szépítve a mélyrepülést. 

A földhöz közeledve,

a szétválás pillanata előtt,

megcsillanni egy-két eszme, 

nevetés lámpafényében.

Aztán, ahogy a percek órákba, órák az évekbe,

úgy, olyan simán és észrevétlen, 

visszaolvadni a sárba.

Mindezt azért,

hogy az utánunk jövők is

fölszikrázhassanak majd abban a lámpafényben,

amely még utoljára rokonná tesz az éggel,

majd közönyösen utadra enged,

de amelynek perceiért

megérte, és megéri most is

ez a magatehetetlen,

gyorsuló ütemű,

soha vissza nem térő 

zuhanás.