Semmi sem az, aminek látszik. Azaz pont az ellentéte. Ez a paradoxon teszi olykor bizonytalanná, megfoghatatlanná, bohémmá, és sok esetben kínná az életet. Az emberi kapcsolat valódisága és tisztasága megkérdőjeleződik: tényleg a műviség, a számítás és az érdekek mozgatnak bennünket? Az irónia ebben az, hogy valójában mindenki áldozat: saját magunk és egymás áldozatai vagyunk. Lev Bilinszkij Bolondok tánca olyan paradox káosz-állapotról beszél egy egyszerre abszurd és groteszk kulcsban, hogy az már-már a kétségbeesésig fokozza a roppant jól ismert világrendet.
A Tamási Áron Színház legutóbbi premierjét Bélai Marcel rendező jegyezte, aki Lev Bilinszkij Bolondok táncát dolgozta át Kiliti Krisztián dramaturggal. A darab színháztörténeti kontextusát nézve, Erdélyben 1995-ben láthatta a közönség Kovács Levente rendezésében, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál. Többek között a Szabadkai Népszínház Társulata Sebestyén Aba rendezésében, később szintén Sebestyén rendezésében a Radnóti Színház mutatta be. A Szkéné Színház, valamint az Örkény István Színház is műsorára tűzte a darabot Zűrzavar 2045 címmel Polgár Csaba rendezésében (ez utóbbi csak nyomokban épít az eredeti szövegre).
A Bolondok tánca 1912-ben keletkezett, és az 1905-ös orosz forradalom borzalmaiból merít. A színház és a művészet eszközeivel próbálja körüljárni, érzékelhetővé tenni azt a közeget, légkört, korrajzot, amely katalizátorként indíthat (vagy folytathat) egy folyamatot. A darab esetében egy forradalom kitörését.
A történet egy orosz kisvárosban játszódik, ahol a monoton mindennapok csendje uralkodik, ellentétben a szomszédos városok forradalmi zajával. Ugyanis Iván Habarovics (Mátray László) kormányzóságában a legkisebb gondok is a legnagyobbnak számítanak, minden szereplő azon ügyködik, hogy önnön játszmáit a legsikeresebb módon folytassa le. Ám ezt Szentpéterváron nem tudják, ugyanis olyan jelentéseket küldenek a fővárosba, amelyek arról tudósítanak, hogy a városkában is ugyanolyan krízisállapot uralkodik, mint akármelyik más településen, vagyis forradalom és lázadás. Egy nap viszont új kormányzót küldenek a rend fenntartása érdekében, a régit pedig kitüntetik, és a fővárosba helyezik át. És itt a probléma: koholt forradalomból valódi forradalmat kell csinálnia a kormányzónak, mégpedig azonnal.
A rendezői koncepció pontosan körülhatárolt világot, teret kínál, amiben minden egyes elem, szöveg, zene, tér, jelmez, karakterek és játék egymásra/egymásból épülnek. Rezonál a látvány és a játék, a gondolat és az érzetek. Aprólékosan tükröz, sugall és mégis meghökkent összességében az előadás. És hogy hogyan éri mindezt el? Hogyan fonódnak össze a szálak?
Az előadás szövege átdolgozott, sűrített anyagú textus. A szereplők száma is redukálódott az eredetihez képest, a kormányzónak itt nem fia, hanem lánya van, és a hivatalnokok is megkettőződtek. A párbeszédek felépítése sokszor a többletjelentés, az elbeszélés és a fokozás taktusait ütik meg. A jelenetek is nagyon kiélezettek lesznek azáltal, hogy a replikák csak fokozzák és fokozzák a szereplők motivációi által egymást addig a pontig, amíg vagy nem győz az egyik fél, vagy nem történik váltás, mert megjelenik valaki.
Az előadásban számtalanszor elhangzó fantom terminus (pl: fantom hatalom, fantom forradalom stb.) ismétlése a történet és a működési mechanizmus voltaképpeni esszenciáját fogalmazza meg. A fantom egyszerre a félt, ismeretlen és a koholt, nem létező jelenségre utal. Ugyanakkor egyfajta nyelvi játék, amely a szövegen túlmutatóan a szerző, Lev Bilinszkij „fantomságára”, kevésbé ismertségére, hiányos életrajzi adataira is vonatkozik.
Az előadás dramaturgiáját tekintve (Kiliti Krisztián) a jelenetek hol összefolynak, hol pedig éles helyszínváltás történik, és teljesen más, a főszálhoz kötődő szituációt látunk kibontakozni – azaz a váltások is sokkal plasztikusabbak helyenként. Néhol az éles váltás pedig feszessé teszi az előadás tempóját. A szerkesztés akkurátusan fűzi össze az eseményeket és a szereplők motivációit, ugyanolyan iróniával, amelyek a cselekmény (egyébként bővelkedő) fordulataira is jellemzők. A nézőnek pedig bőven lesz mit megjegyeznie, ugyanis itt minden mondat, ígéret számít a későbbiekben.
Az előadás expozíciója a kormányzó és lánya közötti párbeszéd. Kátya (Göllner Boróka) nemrég tért haza a fővárosból, ahol olyan eszmékkel ismerkedett meg, amelyekről apjának is beszámol, ám előtte elmondja, hogy fontos tudnia, megbízhat-e benne. Egyáltalán ismeri-e az apját úgy igazán. Hazatérése előtt megfigyeltette édesapját, tud ügyes-bajos dolgairól, amelyekről nem igazán kéne tudnia egy gyereknek vagy bárki másnak. Ám itt nem is a magánéletük lesz a fontos, hanem az, hogy miként fogadja a kormányzó a lánya marxizmusát. A kormányzó ugyanis nem tudja, mit jelent a marxizmus, Kátya igyekszik rávezetni az édesapját az eszme lényegére, aki persze kissé félreértelmezi azt.
Az előadás elején megtörténik még egy, a későbbiekre nézve fontos mozzanat. Nyikita, az öreg paraszt szájából hangzik el az alaptétel: „Ne hagyják, hogy igazságtalanság történjen velem” – mindezt a nézőkhöz intézve. Mi leszünk Nyikita cinkosai. Ez a mondat visszatér párszor, illetve értelmet is nyer, amikor látjuk a szereplő által átélt szituációkat. Ezek a felütések mind alapjaiban határozzák meg a fő témát és a hangulatot.
A látványvilág letisztult, többnyire a sötét vagy a harsány színek dominálnak, egy-egy vörös folt is feltűnik kendők, sapkák formájában (mint a forradalom színe). A stúdiótérben játszódó előadás díszlete (Szőke Zsuzsi) egy dinamikus háttérfalból áll, amely folyosókra, szobabelsők falaira emlékeztet, de semmiképp sem realista, ugyanis a fehér színű háttér szekrényajtókat és fiókokat idéz, amelyek ablakokként, ajtókként funkcionálnak. A velük való játék szerves részévé válik az előadásnak, valamint a mozgás szubtextusaként is értelmezhető: bárhol, bármikor kibújhat, eltűnhet, bejöhet és kimehet egy karakter. Olyan, mint egy labirintusrendszer megannyi csapóajtóval, egérúttal. Funkcionális, konstruktív és kissé absztrakt a tér – a belső hangulat kifejezése, érezhetően a játék környezetének kihangsúlyozása és az atmoszféra megteremtése a cél. A díszlet, ahogyan több és több karaktert és történetszálat megismerünk, úgy nyílik meg befelé, még több helyszínt jelenítve meg ezzel.
A jelmezek (Lokodi Aletta) a 30-as évek darabjait idézik, azokat elevenítik meg, illetve élénkítik egyszerre. A sötét színekkel társuló élénkebb színek és vonalak (csíkos nyakkendők, blézerek, kabátok) gazdagítják a monokróm világot, mindezt mérsékelten és harmonikusan. A frizurák, kiegészítők és a smink mindinkább a korhűségre törekszenek, ugyanakkor hozzáadnak a karakterhez is.
A Bolondok táncának zenei világa (Kónya-Ütő Bence) csupa asszociációból építkezik (kopogás, recsegés). A hangzás szerves és egyedi komponense az előadásnak, olyan, mintha néha sugallat volna, olyan hatás, amely kívülről folyna be a cselekmény szövetébe. Maga a hangzás elég éles, fokozott, pörgős. Rövid, hirtelen, hangsúlyos hangok, akkordok együttese él a szöveg mellett, azzal kiegészülve, célja a figyelem felkeltése.
A szereplők ugyanabban a kulcsban játszanak, nyelvük egyforma, egyedül Nyikita karaktere szólal meg korától és származásától függően dialektusban. A játék erőteljesen támaszkodik a szövegre, annak humorára és mélységére bízva a színészi munkát. Az arányosság szépen felmutatta, hogy a színtiszta, adott motivációk a textusban, illetve a textusból kirajzolódó lehetőségek megragadása pont elég, és nem szükséges olyan játékokat, jelentéseket rápakolniuk/megmutatniuk a színészeknek, melyek már nem is a felépített anyagról szólnak. Hiszen önmagában ez az interpretáció ugyanúgy a múlt, a jövő és a mindenkori jelenünk igazsága. Akarva-akaratlanul...
Szalma Hajnalka Jelizavetája (a kormányzó felesége) mondhatni fenevadként ábrázolt díva, aki rendkívül ijesztő (a férfiak számára főleg). Királykék szaténruhája pedig nem másról árulkodik, mint a pompa és méltóság, a rang iránti szenvedélyéről. Monológja, amit férje kitüntetése után és a fővárosba való költözés tudatában mond, szintén erről árulkodik. Valamint azt is felmutatja, hogy ennek a nőnek is ugyanolyan kisebbségi komplexusa van, mint bárkinek. A legfélelmetesebb benne a kín és a „több akarok lenni” gondolat, ami külsőleg rideggé teszi az embert. Ugyanakkor a humor forrása is ebben az „elvetemültségben” gyökerezik.
Nyikita (Pál Ferenczi Gyöngyi) a körülötte zajló káoszban vár és sodródik. Mindenki kerüli, nem hajlandók meghallgatni, amikor meg mégis, akkor sem értik. Pontosabban a kommunikáció csúszik félre. És ez a spílje ennek a karakternek: Nyikita fiát egy gazdag zsidónak, Goldmannak (Márton Lóránt-László) adja, hogy fia, Izidor (Varsányi Szabolcs) osztályában meglegyen a kellő létszám. Nyikita fiáért pénzt is kap természetesen. Mindenki jól jár – gondolja ezt Goldmann és a többiek.
Itt mosódik össze a nevetséges és a kín fogalma. Nyikita se tudja megmagyarázni, hogy miért helytelen ez a szituáció, hiszen sok gyermeke van, szegények, de mégis érzi, hogy helytelen, természetellenes dolog történik vele. Emiatt számos humoros párbeszéd lefolyik közte, Goldmann és a többi karakter között. Mélyen viszont ott bugyog a kín és a düh benne. A végén pedig egyetlen lövéssel kirobbantja azt a forradalmat, amelyet az egész darab alatt csak várunk.
Egy szintén érdekes karakter az előadás világában a Titkár (Korodi Janka), aki nemcsak a kormányzó jobb és bal keze, hanem a füle, a szeme és az agya is. Csendes folyású patak egy göröngyös mederben – ha fogalmazhatok ilyen költőien. Ő lesz az, aki diplomatikus kimértségével és frappáns elméjével megkapja a kormányzói tisztséget, mindezt úgy, hogy nem is pályázott rá, viszont azonnal elfogadja.
A kín és a nevetséges minden karakterrajzot meghatároz. Mint a farkába harapó kígyó: mindenki saját maga issza meg a levét annak, amit főzött. Az eleinte mámorító édeskés aromát pedig keserű utóíz kíséri majd. Erre szereplőink is rájönnek, és minél inkább szorul a hurok, annál inkább küzdenek. A sors iróniája, hogy amíg a groteszk elvetemült játékok zajlanak, addig szép csendben és váratlanul kerül hatalmi pozícióra más, dől össze egy felépített terv, vagy tör ki forradalom.
A szöveg-jelmez-díszlet-játék-zene-kellék együttes összművészeti hatása az arányosság miatt és a teljesen egy irányba mutató ív gyanánt egy olyan szoros fűzőbe húzza a darabot, ami saját keretei között, a saját pontosan irányított „káoszában” gyönyörűen lavíroz. Hiányérzet vagy kidolgozatlanság nélkül szőtt előadást kapunk, melyben még a beépített gegek is az indokolt helyükön vannak.
A Bolondok tánca nemcsak hatalmi harcokról szól, az ösztönös túlélésről vagy az emberi hiúságról, hanem arról is, hogy amíg vakon próbálunk elérni valamit vagy keresztbe tenni másnak, addig a háttérben alig hallható és látható események, alakok húzhatják át teljesen a számításainkat. Sokszor a legegyszerűbb, legabszurdabb indíték és tett válik a legzseniálisabb tervvé, ami mellett eltörpül minden kimért vagy gondosan összeállított taktikai csel. Akkor most hogy is van ezzel a fantomsággal?
Lev Bilinszkij nyomán átdolgozta Bélai Marcel és Kiliti Krisztián: Bolondok tánca. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Szereplők: Mátray László, Szalma Hajnalka, Göllner Boróka, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Fekete Mária, Kolcsár József, Márton Lóránt-László, Pál Ferenczi Gyöngyi, Nagy-Kopeczky Kristóf, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Pignitzky Gellért, Derzsi Dezső, Kovács Kati, Varsányi Szabolcs. Rendező: Bélai Marcel. Fordította: Györffy Miklós. Díszlettervező: Szőke Zsuzsi. Jelmeztervező: Lokodi Aletta. Zeneszerző: Kónya-Ütő Bence. Dramaturg: Kiliti Krisztián. Light design: Bélai Marcel, Vargha Zsolt. Ügyelő: Veress Zsóka. Súgó: Kis Katinka. Bemutató: 2026. február 23.