[2011. március]

… egész nap az ágyban döglődöm,
könyveim között ábrándozok – álmodozok, bambulok,
nem csinálok semmit… De jól teszem azt, amit teszek:
a nagy semmittevést… Krizantémokat szaglászok,
a teraszon meditálok; lányokról fantáziálok, várom
a nyári vad zivatart,
ami dühödt, otromba felhőivel éppen az északi hegyek felől jön…

Jó, jó ez a nyári, nagy zivatar!... Hol a friss bogyóit potyolja
sűrű vízerdejében a megvénült fejemre, és lemossa
ruhástól a testem, hol szeretkezés közben kísér egyhangú,
nehéz, termékeny zenéjével… Mert azt látom, hogy ő mindent tud már rólunk:
minden fájdalmunkat, minden vágyunkat, minden beteljesedett
és elhibázott kívánságunkat, óhajainkat elmossa, egybekeveri,
egybezuhogtatja nagy, tágas, nyomasztó, kitartó égi zenéje…
És talán valahogy ugyanígy olvas meztelen testeink között is a kölcsönös
vágyakozás, ahogyan ez a beindult zivatar – csontokat, felizgatott húsunkat,
túláradó, zsongó zsigereinket, kéjes idegeket és ágyékokat, agyat; a kezek ideges,
de mégis játékos odaadásra, szeretetre éhes kutakodását, a
homlokok rebbenéseit, az odaadástól félig, majd egészen elnehezült,
lehunyt szemhéjat váratlan áradatával egybetereli, egybekeveri, eloldja,
át- majd összemossa: beindult ágyékainkat, a kezek vad kutakodását,
a homlokok szép, fényteli rebbenéseit, karjainkat, hátainkat, a
nyakadnak forró, mély oszlopát, az odaadástól és nehéz élvezettől
lezárult szemhéjat hirtelen összeszorítja, erősen
összezárja – s mi megfeszülve lógunk vérünk megfrissült örömeiben;
lángoló lepkeként, lehullva sziromként…

Jó, igen, mégiscsak jó ez a hosszú, lusta nyári idő… Néha megizzaszt,
néha teljesen lehűt; máskor elaltat, és furcsa, néha egészen furcsa álmokat is
ad – de leginkább hosszú, hosszú, végeérhetetlen, ragacsos délutáni fényt…
Sokáig szeretni, ábrándozni, bambulni alatta; alig csinálni valamit,
ha megtehetnénk még!... Mi felébredünk
talán egyszer még a krizantémok túlszomjazott sziromkarmaiban,
az eső nagy zenéjében, a levelek, a lombok

elborult, hullámszerű tengerében… Mert túl soká szerettük, túl sokáig dajkáltuk
néma figyelemmel… És most már miként egy buta álomból, különös
halálunkból
úgy ébredünk újra – körülöttünk könyvek, vak, nyurga krizantémok; és
nagy, eloldott délutáni fény…