Hol szakad ketté az ég,

hol zuhan a menny közepébe

a szív mindent összetörve.

Szeretsz-e még, kérdezi

és hallgat, mert a szerelem

szögei összetépték az arcát.

Csak egy kiterített térkép

vagy, farönkre tűzve. Nézd,

itt jártunk együtt tavasszal,

és ittunk a patak vizéből,

nézd, amíg lehet: mozogtál,

sárba fúló kerekes széket

tolva át a magányon túli térbe.

Nézd, hogy rohad világossággá

minden, amit jónak szántunk.

Vigasztaljon a váratlan ragyogás,

ami árad, tőled függetlenül –

letörli arcod, menj, van élet ott

is, ahol hallgat a teremtett világ,

csak a kettészakadt ég morran

tűzhányókból, szíved magasra

lökve a Nap perzselő udvarára.