„Apád öt öl mélyben pihen;

lett a csontjából korall,

két szeméből gyöngyszemek:

nem is él, de meg se hal” 

(Shakespeare: A vihar)

Telefon zenél, amíg a kereszt alakú 

asztalra kötöznek. Régi sláger. 

A kézfejemen már két órája vár 

a kanül. Sötétkék műtősruha, hátul nyitott, 

derékban összekötve.

Mint egy kivágott estélyi. 

Altatóorvos ül mellettem, apró, vörös hajú nő. 

Álomtündér. Ugye nem fogom érezni? 

De, érezni fogja. Felkészülök, majd szólok, 

ha nagyon fáj. Az orvos viccel, felveszi 

a szájkosarát, nehogy megharapjon. 

Kitakarnak, zöld függönyt feszítenek ki előttem, 

ne lássam, mi történik. Libabőrös a lábam, 

le se tagadhatom, pedig mondom, hogy nem 

fázom. Az álomtündér nyugtatót kever. 

Hűvösség áramlik felfelé a karomon. 

Nagy levegőt veszek. 

Az idő néha rossz irányba folyik, vesztegel 

a hajszálerekben, hordalékot halmoz, 

és túl későn jut el a szívbe. Ilyenkor el kell zárni 

egy mellékágat, hogy a kimosott törmelékből 

ne képződjenek újabb zátonyok és szigetek. 

A holtág leszakad az áramlásról, felmelegszik,

növények fonják be, iszap lepi el.

Még itt van, gyulladt szövetdarab, halott részem. 

Várom, hogy lassan eltűnjön. Addig fáj. 

Én voltam, most már idegen, és újra én leszek,

ha véget ér az ölés, az eltakarítás. 

Elveszik minden, minden megmarad. 

Egy porcikád sem sérül, 

öt öl mélyen, a víz alatt.