B.-nek

Szép, piros vagy, akár egy tengeri homár.

Látlak a részeg évszakokban; dértől pergő bőr,

nyártól naplemente színű arc –

pedig épp hogy elindultál felém.

A fenyegető szél ropogósra vakarja a hátad.

Átszeled a köhögő makói hagymaföldet,

a fuldokló szegedi pálmafa-sétányt,

a vásárhelyi piac ráncos betonját,

majd unottan összekocogtatod ollód:

számodra természetes a táj,

mint a bokrokban megtelepedő afrikai legyek.

De ez csak a képzelet.

Mindketten tudjuk, hogy a fantáziánál

csak az ember törékenyebb.

Valójában kihordalak, megszüllek,

és a világ épp annyit változik,

hogy hozzászokjunk a cápák közelségéhez.

Aztán felnősz: a tavasz és a nyár összeolvad,

és az állatok, a sivatagi róka, a leguán és a kolibri

egy kontinenssel arrébb költözik.

Egy nap, talán húsz év múlva,

az ablakból kilesve végignézed,

ahogyan a szomszéd macskáját sakál falja fel.

És tényleg, üzened majd nekem,

mi lehetne ennél is természetesebb.

Önzőség helyet adni neked,

majd naiv szeretettel a tengerbe,

ebbe a képlékeny égboltba engedni téged,

amikor a zátonyok, a kikötők és a homokpartok

már nem illeszkednek ránk.

Hová futsz majd, kicsi homárom,

ha a tenger pocsolyává szűkül alattad,

és a tiszta víz a gazdagok torkát mossa?

Látni fogod, a táj nélkülünk is elbírja a változást.

A nap feljön, lemegy, rügyek nyílnak a paneleken,

és a lakások állottan ásítanak.

Kibújtunk anyánkból, majd fáradtan

belebújunk a föld sötét, csontos,

műanyag-pettyezte hasába.

Ezt is látom, nem csak a te szép, piros arcod –

és nem félek.

A kiságyad, a zoknid, a csörgőd;

lehorgonyoznak bennem egy darabig,

hogy aztán – micsoda önzőség, tényleg –

megdermeszd számomra a pusztulást.