[Látó, 2010. április]

Alkonyt könyöklök mint a vének
Csendben pusztuló falvainkban
Távolba halkul minden ének
S meg-megvonagló karjainkban

Sűrűsödik és pang a vér
Szederjes lesz az este
A holdhoz szellő ajka ér
S tovaröppen még nevetve

Mert nem sejti hogy idelenn
Csendben ülök mint a gomba
Hogy szinte minden idegen
S nincsen már ki vinne hozna