Még erre a kis időre, mondtad

és felemelted a söröd.

Akkor már évek óta bögréből

ittál, a fülébe kapaszkodtál,

annyi minden kicsúszott

már a kezeid közül.

Koccintottunk, sör, kóla

és málnaszörp, unokák kivillanó

fogsora, anya rosszalló tekintete,

miért hagyjuk, hogy igyál.

Kapkodtam a tekintetem,

de senki sem szólt rád,

a nővérem megvonta a vállát,

a férfiak bólogatása sorminta,

férj, sógor, unokaöcs a sör fölött,

habos húsvét, aranyló zsírfoltok

a leves tetején, mosolygödrök

a szakállad mögött. Magadnak

merted a levest, anya tekintete

követett, nehogy kicsússzon

markodból a merőkanál,

ahogy évekkel ezelőtt

az orvosok kezéből az életed.

Néhány perc a halál torkában,

aztán a kaszás visszaköpött

a műtőasztalra, még erre a kis időre.

Negyvenöt húsvét telt el azóta,

negyvenöt tárkonyos sült báránnyal.

Asztalra meredő üveges szemük,

a temesvári forradalom

tetemeié. Akkor is meghaltál,

kiterítve találtak rád a temetőben,

agydarabok száradtak a mellkasodra.

Vitték a hírt anyámnak a munkatársak,

recsegett a hó a lábuk alatt,

meglepetésükre te nyitottál kaput.

Sonkaszeletek közé préselődnek az évek,

képek, amikor kicsúszott

kezedből a kormány, a jogosítvány,

a vállalkozás, kicsúsztak

az artikulált hangok a szádból,

helyette szavak morzsaléka

maradt, míg végül kicsusszantál te is

az elhasznált testből.

Most is a bárány felett ülünk.

Üvegtekintete koporsó. A nővérem

fintorog, sosem szerette a bárányhúst,

csak miattad tűrte meg az asztalon.

Kint a feketerigók násztáncot járnak,

talán őket figyeled. Suhognak

a fűzfa zöldülő ágai. Hallod?

Koccintunk, sörhab a szánk fölött,

a férfiak az unokáiddal dohányoznak,

cigiszagod közénk furakodik.

Még erre a kis időre együtt maradunk,

kalácsévek vajjal, málnalekvárral,

az üres bögréddel.

Visszaintegetsz mosolygödreinkből.