[2014. december - 1989Látó]
Jöttem haza félve a forradalomba, és jártak a villamosok.
Voltam újságíró. Megszerkesztek.
Lezárult bennem a rendszerváltás: lett egy szobabiciklim, elhatalmasodott rajtam a macskabolondéria.
A legjobban a kereszteződésekben, hosszú piros lámpánál érdemes gondolkodni, mikor ellep a piszmog.
Nagy hagyománnyal rendelkezem: panelpatinám van.
Ott tartok, hogy már a tűréshatáron sem szeretnék igazolványt felmutatni.
Nekem még tettek súlyos nyomólemezt a táskámba éjszaka a nyomdászok.
Hiányzik a hétköznapjaimból a piros-fekete írógépszalag.
Ma jobban szeretem Újvidéket, mint Budapestet. Sőt, még Révkomáromot is.
Egy ideig magyar voltam, aztán lassan elmagyarosodtam.
Nem találok magyarázatot a politikára. Magyar ázalék.
A holnap érdektelen, mint egy hajnalban ismételt tévéműsor.
Összeszedem a bátorságot ismerősnek jelölni a múltamat.
Ma jobb verset tudnék írni, ha akarnék, de az olvasó bennerekedt az időgépben.
Basszus, ezüstlakodalmat ülünk a szabadsággal.
Már csak akkor lesz időm elolvasni minden könyvemet, ha a felétől megválok.
Visszatérő félelmem, hogy elveszítem a szemkontaktust a városommal.
Megnyugtat, ha az áruházban a zöld almákkal beszélgető bolond nőt nézegetem, pedig a zöld almák nem is válaszolnak.
Vajon más mit kezd a szórványosodó magabiztosságával?
Felszabadítóan hat rám, hogy semmi sem következik belőlem.
Örvendetes rutinszerűen, megszokásból európainak lenni.
Nem akarok kamion lenni előttetek a kanyarban. Inkább leszek a kanyar.
Emlékeim hulladékát szelektíven gyűjtöm.
A hatalom csillogása a szemekben nem rendszerfüggő.
Villamos és forradalom után nem érdemes szaladni.
