„Mennyi fényes, szép madár!

Nem tudod, hogy merre száll?

Honnan jönnek?

– Nem tudom.

Merre mennek?

– Nem tudom.”

(Nemes Nagy Ágnes)

Barlangban lenni jó volt, a mélyben lenni jó volt,

jó volt lebegni-ringani a sötét melegben, a melegében.

De ha már lennem adatott, ennem és innom adatott,

egyszerre miért kellett kilökődnöm a hideg fényre,

a zajra, miért kellett meglátnom ezt a pokoli tolongást,

ezt az alantas, önző, aljas, rosszul rendezett,

ezt az érdekhajhász, háttérjátszmákkal irányított

színjátékot, amelyről nem tudni, mikor kezdődött,

merre tart, egyáltalán tart-e valamerre,

vagy mindig véget ér, és mindig elölről kezdődik,

hogy van-e szövegírója, rendezője, dramaturgja,

és nem tudni, a maszkok mögött kik játszanak,

vannak-e a maszkok mögött, vannak-e arcok,

ki színész, súgó, kellékes, szétválik-e színfal és háttér,

és nekem, aki ide estem, a hideg fényre,

aki akaratom és megkérdezésem nélkül bekerültem

ebbe az őrült körforgásba, ki mondhatja meg,

mit álmodjak, jut-e nekem szerep, s ha igen, minek,

hogy érdemes-e, maradjak-e még, és meddig maradjak?

Csak ezt tudom: a sötét melegben, a melegében, jó volt

a barlangjában lebegni, ringani, lebegni egyre.