2003

Apu napok óta minden nap tök részeg. Vagy hetek óta, már ki tudja? De ma szenteste van, ma tuti nem fog inni. Ez még neki is szent. Már délelőtt, miután az éjszakai cirkuszát kiheverte, hozott fenyőfát. Mi nekifogtunk a nővéreimmel a fa díszítésének, anyu odarakta a töltött káposztát. Apu valahova odalett. Mindannyian tudjuk, hogy hova szokott ő odalenni, de ma gondolni sem akarunk erre.

Ez a kedvenc illatom, a készülő töltött káposzta illata. Hogy az milyen sokáig készül? Na, mindegy, csak az éjféli mise előtt, a vacsoránál lehet úgyis enni belőle. Addig is ehetünk sütisarkat, amit anyu levág előre, az nem kerül a tányérra, az ünnepi asztalra. Gyorsan, lopva kapkodjuk ki a tepsiből, mintha valami bűnt követnénk el. 

Már estefelé van, amikor nagyjából minden készen áll. Anyu elküld, hogy hozzam el a tejet. Kicsit szégyellem, szenteste mászni menni, de anyu azt mondja, hogy ez csak egy sima csütörtök, amúgy meg úgy mondjuk, hogy ünnep szombatja. Majd éjfél után, miután megszületik a kis Jézus, lesz csak igazából ünnep. Kicsit húzódozva, de megyek a szürke kantáros fazékkal. Nem laknak messze Gizi néniék, akiktől hordjuk a tejet, kint az utcában, az Újnegyedben. Nem szeretem ezt az utcát, mert két kocsma is van benne. Szapora léptekkel, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, lépdelek a pilinkéző hóban. Gizi néni mindig kedves, most is. Ő is megkínál tésztasarokkal. A legnagyobbat választom, amit óvatosan a zsebembe rejtek, s majd csak a kapun kilépve tömöm be. Boldog karácsonyt kívánok, s indulok is haza. A kocsmához közeledve, meghallom apu hangját. Énekel. Ez a részeg hangja. Józanon nem is szokott énekelni. Nagyon elkezd dobogni a szívem. Szinte futólépésben megyek hazáig. A tej locsog, megtelik a csizmám. Otthon lecsapom a fazekat, s mondom a többieknek, hogy mi van.

Anyu leveszi a káposztát a tűzhelyről, felkapjuk a pizsamát, és otthagyva a gyönyörű karácsonyfát, a káposztaillatot, leszaladunk mamához. Egyikünk sem szól egy szót sem. Bezárjuk az ajtót, és lefekszünk. Mint bármelyik másik napon. Ilyenkor az a technikám, hogy a fülemre szorítom a párnám, és álomba imádkozom magam. De ma sehogy sem tudok elaludni. Még nem húztuk be az út felőli sötétítőt. Szépen látni az utcai lámpa megvilágításában a táncoló hópihéket s a szembeni szomszéd békés, karácsonyfaégőkkel díszített házát, és kicsit később magát a pislogó karácsonyfát is. Hallom, hogy valamelyik testvérem sír, de nem kérdezem meg, miért. Nem akarom tudni.

Nem sokkal később csattan a kapu. Hallani apu hangját. Lélegzetvisszafojtva várunk. Miután elhalad az ablak előtti járdán, s halljuk, ahogy hátravágja a verandaajtót, aztán a súlyos lépteket a lépcsőn felfelé, szusszanunk csak fel. Káromkodik, érthetetlen szavakat mormol. Csattogtatja a lábasfedőket. Reszketek, és közben hangosan korog a gyomrom. A káposztát eszi. Aztán elkezd nyuvadozni tőle. Azt kívánom, fulladjon meg! Sokáig köhög.

Előrejön az előszobába. Nagyon közel van, csaknem felettünk. Ez már a régi, fából épített ház része. Valami tasakokkal babrál. Sokáig recsegtet, ropogtat ott valamit. Nem tudom, hogy mi lehet. Hallom, ahogy anyu felsóhajt. Kis idő múlva még hallom, ahogy elindul a tévé, hangosan. Aztán álomba szenderülök, valahára.

Reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy karácsony van. Alig bírom kivárni, míg a nővéreim felkelnek. Mama a kályhát pucolja, anyu már nincs lent.

Izgatottan kapom pizsamámra a köntösömet, s szaladok hátra, fel a házba, rögtön a szobába a karácsonyfához. Elsőre nem is tudom értelmezni. Nincs alatta semmi. Áporodott ital- és cigiszag terjeng. Kerülget a sírás. Apu alszik, szép csendben, de csaknem futólépésben vágok át a szobáján, ki az előszobába. Valami magyarázatot kell találnom. Kilépek a hideg előszobába. A földön feltépett román szaloncukros doboz, Kinder-tojások és más kiszakított, megkezdett Kinder-termékek. Mindaz, amit nekünk az angyal hozni szokott.

Visszamegyek a konyhába, kérdőn nézek anyura. Félszavakból bár, de összeáll a kép. Az angyal, az apuék cége, ahol dolgoznak. Az ajándék pedig a cég karácsonyi ajándéka az alkalmazottaknak. A szétgyúrt töltött káposztára pillantok. Hányingerem van, és üvölteni tudnék.

Következő évben, hetekkel karácsony előtt aput italdolgai miatt kirúgják a munkahelyéről. Anyu akkor már más cégnél dolgozik, ott pedig nem kapnak karácsonyi ajándékot. Apunak annyi pénze sincs, hogy megrészegedjen. Díszítjük a karácsonyfát, a mindenkori díszeinket akasztjuk rá, idén elmarad a szaloncukor. Már tudom az angyal históriáját, mégis utolsó percig reménykedem, be-bekukucsálok, nincs-e mégis a fa alatt valami.

Békében vacsorázunk, feljön mama is. Töltött káposzta, majd zserbó a desszert. Aztán vacsora után megtörténik a csoda. Valahonnan három csomag mézes selyemcukorka kerül a fa alá. Csakis mama angyalkája lehet. Rögtön odaszaladok, és kibontom az enyémet. Egyik cukorkát kapom be a másik után. Csak akkor hagyom abba, mikor már fájni kezd a hasam.

A Duna TV ma az Ábel a rengetegben című filmet adja. Amíg lemegy a reklámblokk, berendezkedünk a házi mozira. Matracot rakunk az ágy elé, arról filmezünk mi hárman, így tervezzük. A szülők mögöttünk az ágyon. Mégis, mire megkezdődik, apu mellé bújok. Érzem a mézes cukorkát a leheletén, én is újra ropogtatom az enyémet.

Arcát meg-megvilágítja a karácsonyfa pislogója. Úgy érzem, ez igazi karácsony.

2005, tavasz

Hazafelé baktatunk a pénteki edzésről. Először többen vagyunk, aztán kezdenek lemorzsolódni a csoporttársaim; mi lakunk a falu legvégén. Mire a Fillérhez érek, úgy háromszáz méterre a házunktól, már egyedül vagyok, és azon kapom magam, hogy gyomoridegem van. Gyönyörűen süt a délutáni, májusi nap, az egyik kezemben a farmerdzsekimet lógatom, a másikban egy kis csokor ibolyát, amit az út menti sáncok széléről szedtem.

Óvatosan, figyelőzve fordulok rá a kapura, ahogy általában mindig. Mama konyhájának ablakából a nővérem int, hogy gyorsan-gyorsan és csendben jöjjek. Ahogy belépek az ajtón, rögtön be is zárja mögöttem. Lent van anyu is, és mindkét nővérem. Mama nincs itthon. Elmondják, hogy apu ma is nagyon ki van akadva. Ordítozott velük. Leszaladtak elbújni. Napok óta ez van. Nem tudom, mi kattant így be. Iszik és üvölt. Nem is tudom, mikor alszik.

A földön ülünk. Nem tudjuk, meddig fog ez így tartani. Ezért kiveszem a magyarkönyvemet a táskámból, hogy a lecke után nézzek. Alig nyitom ki, amikor nagyon erősen elkezdi döngetni és rázni az ajtót. Megfagy a levegő körülöttünk, reszketünk. A fejemet az imára kulcsolt kezeimre hajtom. Abban reménykedem, hogy azt hiszi, nincs itthon mama, és előbb feladja, mint az ajtó. Nappal még van remény, éjjel viszont semmi.

Egy jókora rúgással fejezi be, aztán káromkodva elmegy, bevágja maga mögött a kaput. Elkezdünk könyörögni anyunak, hogy menjünk ki hétvégére a nagyszüleink tanyájára. Nem akarjuk az egész hétvégét bujkálva és rettegve tölteni megint.

Anyu azt mondja, nem lehet, mert éjszaka még nagyon hideg van. Mondja, hogy menjek fel hamar a konyhába, és egyek. Az éhségem odalett, össze van szorulva a gyomrom, nem merek felmenni még úgy sem, hogy valaki lesi az előszoba ablakából, nehogy jöjjön. 

Anyu azt mondja rekedt hangon, hogy van egy ötlete. Mi figyeljük, hogy jön-e, ő fellép a pénztárcájáért. Amikor visszajön a pénztárcával, gyorsan megbeszéljük, hogy egyik testvérem gyorsan elmegy a Fillérbe, vesz valami finomságot, mi, többiek átmegyünk a Küküllőn, és a nagykőnél megvárjuk.

Gyorsan, csaknem futólépésben, de mégis túl nagy feltűnést nem keltve próbálunk átérni az úton és a pallón. Ahogy kiérünk a mezei útra, fellélegzünk kicsit, de csak akkor fújjuk ki magunkat, amikor a nővérem is utolér a zsákmánnyal. Mind a négyen fel tudunk ülni a nagykőre. Mi, gyerekek gyakran ücsörgünk itt. Most egy kicsit furcsa, hogy anyu is itt van.

Egy szekér közeledik. Anyu mondja, hogy csak akkor fogjunk neki az édességnek, ha elhaladt. Szuper! Erre fel megáll csaknem mellettünk, és hozzálátnak a szomszédos föld kapálásának. Mi úgy teszünk, mintha csak megpihentünk volna, aztán megyünk is tovább. Elindulunk kifelé a dombon, és amikor a gyümölcsfák takarásába érünk, letelepszünk. Észrevesszük, hogy épp a házunkkal szemben vagyunk, és a Küküllő felett átnézve, látni a házat és a bejárati kaput is. Most ez engem nem érdekel.

A szatyorból kezdem elosztani az édességet. Hozott egy-egy süteménybe való fehér étcsokoládét, nekem ez az egyik kedvencem. Egy jó csomag kimérős tejes nápolyiszeletet. Ebből négy-négy jut mindenkinek, és két csomag Viva, ezt közösen esszük. Utána Tutti Fruttival öblítünk.

Elfogy az édesség, kezd lehűlni az idő. Haza kellene menni. Megbeszéljük, mit mondunk apunak, hogy hol voltunk, ha szembejön velünk, mielőtt visszarejtőzünk mama konyhájába. Azt találjuk ki, hogy dédinél voltunk. Mindenki ehhez tartsa magát!

Halljuk az esti harangszót. Kicsit még várunk, hogy ne találkozzunk a májusi vecsernyéről jövőkkel. Aztán, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, ólomléptekkel araszolunk hazafelé.