Ebbe a szűk őszi sávba, zebra felett pillanatra lebegő porszem aranyló semmi fény feltámadása, ebbe a sehova tartó mába berobban egy hinta, kislánnyal loknik futnak szét tintaként, és fuldoklik az ég gyerekcipők nyomában, hogy öleltük mind magunkba, diófa alatt zihálva haja illatát, az ázott levelekbe túrva lökjük magasra riadtan, mennyi bánat, a fény szenvedése fényképbe zárva, egy kislány zokog a hintán, mert látja, hogy apja elfelejtette a vak dióba zárt reményt és lezuhan, hogy megüsse magát és sírjon és apja átölelje és így haljon meg mindentől távol, apja ne lássa, hogy macskák zabálják gyönyörű testét.
