[Látó, 2009. június]
3
A szobában maradok. Jólesik most a hotelszoba szűkössége, éppen megfelelőnek érzem. Fekszem az ágyon, pereg a fejemben egy film, összefüggéstelen képek egymásutánja. A Maros, az apám, Budapest. Klára, Sandhofen, Mónika. Amíg be nem kopogtat a szobalány. Úgy beszéli a németet, mint a külföldiek. Balkáni akcentussal. Rákérdezek. Arcátlanul faggatózom, így szokás ez mifelénk a külföldiekkel. Macedóniai, mondja. Már megint egy mondvacsinált ország. Mindegyiküknek megvan végre a maga külön bejáratú állama, a polgármestereik miniszteri címmel hivalkodnak, villogtatják a késüket. Hagyom, hadd tegye a dolgát a macedón asszony. Hogy el tudja tartani a férjét meg a semmirekellő fiát. Kiülök a folyosóra. Fellapozom az egyik kis formátumú osztrák újságot. Lapocskák, legjobb esetben is inkább csak flyerek. Csak az osztrákoknak van képük az ilyesmit újságnak nevezni.
Visszamegyek a szobába. A szobánkba. A szobámba. Klára szobájába. Furán hangzik, ahogy szótagolom. Felmegyek a lifttel egy emeletet. A lift régi, még az első világháború előtti időkből való. Sötétre száradt fa, tükrös üveg. Nézem a tükörben az arcomat.
A szobában megfogom a telefont, veszek egy mély lélegzetet, felhívom anyámat.
– Rendben hazaértél? – kérdi.
– Persze – felelem.
A beszélgetésünknek ezzel tulajdonképpen vége, egyikünknek sincs sokkal több mondanivalója.
– Nehezen viselem – mondja anyám.
Nem felelek, mit is mondhatnék. Micsoda gyávaság a halálról beszélni. Ezt Krúdynál olvastam, A vörös postakocsiban. Egyetlen szót sem bírok kinyögni, mert azonnal elcsuklik a hangom. Rettenetes, és közben pont olyan, amilyen, a lehető leghétköznapibb dolog. Több millióan átestek már rajta. Szerintem. Megmagyarázták elölről hátrafelé, és hátulról előre. Mégis mindenkié egyszeri és megismételhetetlen, világraszóló botrány. Nincsen botrányosabb dolog ennél. De ezt is elmondta már valaki. Elmondtak már mindent, tényleg mindent.
Hallgatok. Tiszteletből és ellenkezésből egyszerre. A halál egymás ellen uszítja a túlélőket.
Vizsgálgatom anyám hangját.
Az időjárásról, a munkámról érdeklődik.
– Muszáj, hogy legyen valahogy – mondom, és ez a muszáj, amit kimondok, úgy hangzik, mintha azt kommentálnám vele, amit éppen egymásnak mondunk. Meg azt, amit nem.
Teljesítjük a kötelességünket.
Később kotorászni kezdek a csomagtartóból becipelt táskámban, és váratlanul a kezembe akad egy köteg apám papírjai közül. Kézírásos beadványok, igazolványok, fényképek. Igazolás a családfájáról. Csupa felesleges holmi, csupa emlék. Kézzel írott értekezés a vízimalmokról, amelyek a Maroson horgonyoztak valaha. Beleolvasok itt-ott. Malomkerekek és vízmerő alkalmatosságok. Előbb meg kell tanulnom olvasni apám kézírását. Hiszen eddig csak a leveleit olvastam, a szűkszavú, semmitmondó leveleit, amelyeket Németországba írt, nekem meg Mónikának, aztán egy ideje már csak nekem. Azok a levelek semmiről nem szóltak, apám tartott a cenzúrától. Később meg alkalmasint megszokta már, hogy ne írjon semmi érdemlegeset. „A telet átvészeltük, megkezdtük a kerti munkát. Jól vagyunk.” Vagy pedig: „Mama betegeskedik.” Egészséges, betegeskedik. Ennyit írt magukról, semmi többet.
Láncok. Bóják. Pallók.
A vízikerék fordulatszáma.
Csaposkerék. Fogaskerék. Őrlőtengely.
Őrlőjárat.
Kövek.
Őrlemény.
Kavaró. Bütykös gyűrű.
Őr.
Hengerszék. Rázószita.
Búza.
Víz.
Régi szavak, jó mélyre lerakódtak bennem. Mindennek valahogy, távolról köze van a családomhoz. De hozzám? Ebben a világban nőtt fel az apám. A nagyapja világában. Ebben a világban vallott kudarcot az apja. Kihullott belőle, a természet különös szeszélye folytán.
Karl a helytörténész számára készítette a vízimalmokról szóló feljegyzéseit. Azóta kivándorolt már ő, a falu krónikása is. A helytörténész most már Augsburgban él. Évente két alkalommal hazautazik a falujába, kiosztja az Augsburgban összegyűjtött élelmiszert és ruhaneműt. Közben kifaggatja az embereket. Meg akarja írni a falu történetét. Neki jegyezte fel Karl, amit a malmokról tudott.
Találok Karl papírjai között egy olyan lapot is, amelyik az apjáról szól. Az 1911-es esztendőre vonatkozik. Két gyereke van a vízimolnárnak, egy fiú és egy lány. A fiát gimnáziumba járatta Szegedre. Most pedig ki akarja házasítani. Parasztlányt keres neki, a hozomány miatt. Hogy kivásárolhassa a húga örökségéből a malom felét, ha egyszer majd arra kerül a sor. A vízimalom értéke harminc hold szántó. Némi keresgélés után meg is találja a megfelelő parasztlányt. 1912 szeptemberében megtartják a lakodalmat. Csakhogy a boldogság nem tart sokáig. Az ősz meg a tél, az áradás meg a jég előidézi a katasztrófát. A malom megsemmisül. A fiatal molnár, Michael Zillich, a nagyapám koldusbotra jut. Mindez külön lapon, mintha egy készülő önéletrajz vázlata volna. A kommunisták minden lehető alkalommal önéletrajzot követeltek az emberektől. Vájkáltak a múltjukban, megpróbálták kideríteni a származásukat. Mintha úgy kiismerhették volna őket.
A családfát tanúsító okirat a harmincas évekből való, amikor mindenki meg akart bizonyosodni a maga makulátlan német származásáról, jóllehet ennek a bizonyosságnak egyetlen érdemleges következménye volt: az, hogy az illetőt bármikor besorozhatták a Waffen-SS-be. A kollektív bűnösség. Akkortájt tartotta Michelbach a maga szónoklatait, nemzettestvérnek szólítva a fiatalokat. Az ereikben csörgedező jó német szónokolt, beszélt nekik, hogy erről tesz bizonyságot a családfát tanúsító okirat, meg hogy ez egyszersmind morális kötelességet is ró rájuk a faji higiéniát illetően. Így szónokolt Michelbach, a fiatalok meg hallgatták.
A Német Férfiegylet fáklyás felvonulást tartott. Játszadoztak. Háborúsdit játszottak, mígnem aztán egyszerre csak tényleg ott találták magukat a háború kellős közepén. Önként és dalolva, állítólag. Aki nem állt be a sorba, aki nem érzett magában elegendő lelkesedést a Führer iránt, annak a házát záptojással dobálta meg a Német Ifjúság.
A családfát tanúsító okirat a XIX. század elejéig megy vissza, nem egészen a bevándorlásig, hanem csak a bevándorlók után következő második vagy harmadik nemzedékig. Ez az úgynevezett kis árja-igazolás. Vagyis a családfának nincsen kezdete. Nem derül ki belőle, honnét is származott el a családunk. A falu története meg az anyakönyvek alapján megfogalmazható ugyan egy-két feltételezés, de nem tudni semmi pontosat. Apám később tovább folytatta ezt a családfát, hozzátoldotta a háború utáni nemzedékeket. A halottakat meg az élőket. Ezzel akaratlanul is nagy segítségemre volt abban, hogy végül elismerjenek kitelepültnek. Vagyis németnek. Most rajtam volna hát a sor, hogy kiegészítsem az adatokat. De ugyan kinek? És főként mi végre?
Meglelem apám papírjai között azt a levelezést is, amelyet a román hadsereg archívumával folytatott a „forradalom”-nak nevezett fordulat után. Az archívum azt állítja ebben a levelezésben, hogy Karlt 1943-ban átsorolták a német Wehrmacht állományába. Ez persze szemenszedett hazugság, és megint egy újabb sértés. Tehát meghamisítják az aktákat a hadsereg archívumában.
Látom magam előtt az apámat, hallom, ahogy mesél. Arról, hogyan deportálták Oroszországba 1945-ben, a román hadseregből. Ez a hadsereg valószínűleg nem merte magára vállalni a deportálása miatt viselt felelősséget. Apám úgy beszél hozzám, mintha bizonygatni akarna valamit. Fel-alá járkál szakadatlanul.
Be van kapcsolva a tévé, és másról sincsen benne szó, csakis politikáról. Kizárólag politikáról. Hogy valakik körmükszakadtáig harcolnak a hatalomért.
Bukarestben éppen most váltják le a törzsfőnököket. Nem úgy, mint máskor, nem álszenteskedve, nem. Ezúttal nagyban zajlik a törzsfőnökváltás. A falubeliek napokig nem dolgoznak. A fiatalok a TSz egyik nyitott teherautóján járkálnak fel-alá a faluban, lengetik a zászlót. Kivágták a közepéből a kommunisták címerét. Ahogy a tévében látták. Áthajtanak a falun, le a folyópartra. Azt mondják, most ők a forradalmárok. Lehajtanak a folyópartra, aztán megint vissza a faluba. Ez a forradalom. A folyóparton letartóztatják a kis Georgot. Arról faggatják, hová lett vajon a kivándoroltak pénze. Beviszik Temesvárra, a laktanyába. Aztán kijön egypár ember Temesvárról, házkutatást tartanak a kis Georgnál.
A tévében megmutatják a nagyfőnököt meg a cafkáját. Ezzel a kettővel tényleg nem sokat teketóriáznak. Egyik este mindenki a tévé előtt ül, és arra vár, hogy levetítsék végre a videót. Erre vár az egész falu, az egész ország. Mindenki látni akarja a kivégzésüket, a forradalom bizonyítékát. Mintha csakis arról szólna a dolog, hogy hulljanak a fejek. Hogy valójában nemcsak erről szól, arra majd csak később döbbennek rá. Amikor semmire nem mennek az egésszel. Semmire az égadta világon.
Látom magam előtt az apámat. Hallom a hangját. Ez az első látogatásom a diktatúra bukása óta. Január van, pár napot töltök csak otthon. Telepakoltam a csomagtartót élelmiszerrel meg ruhákkal. Hogy túléljék a fordulat okozta káoszt. Hallgatom apámat. Arról beszél, hogyan deportálták 1945 telén. Most már jobban odafigyelek rá, mint azelőtt. Úgy mesél az élményeiről, mintha végrendelkezne. Ülünk a tisztaszobában, a kályha mellett. Az utcán felbukkanó férfiak tűzifát cipelnek a hátukon.
1945. január 29-én – kezd bele apám – fogdába zártak a kaszárnyában, Cãlãraşi-ban. Azt mondták: „Sajnáljuk, de hát a parancs az parancs.” Volt ott a fogdában egypár matróz, azok kíváncsian méregettek, de az ügyeletes tiszt rájuk szólt: „A bajtárs nem követett el semmit. Csak német, úgyhogy holnap átadjuk az oroszoknak.” Körbenéztem, leültem egy ládára, megnéztem az órámat. Az ügyeletes visszajött, átvitt egy üres szobába, abban volt legalább egy priccs. Hiszen nem követtem el semmit. Aztán behozott mellém még egy másik, erdélyi katonát is. Az ajtó elé őrt állítottak. Öt éve, két hónapja és tizenegy napja szolgáltam akkor a román hadseregben.
Reggel hatkor visszavittek bennünket a fogdába, hogy úgy tűnjön, ott töltöttük az éjszakát. Hétkor bejött egy román bajtárs, hozott egy kanna kávét. Nem értette, mit keresek a fogdában.
Kivittek bennünket az udvarra. Abban a percben lépett be az őrnagy a laktanya kapuján. Amikor meglátta, hogy még egyenruhában vagyunk, jó román szokás szerint káromkodni kezdett. Szidta mindenkinek az anyját meg az Istenét. Át kellett öltöznünk civilbe.
Ingre-gatyára vetkőztettek, az egyenruhámat le kellett adnom a rovancslista szerint. Akkor aztán rám adtak valami göncöt abból a készletből, amit a zsidóktól szedtek el annak idején. Kaptam egy barna gyapjúnadrágot, egy zöld gyapjúzakót meg egy női kabátot.
Behoztak mellénk még egy német házaspárt, a férfi tisztjelölt volt. Bevittek bennünket a parancsnoki irodába. Ott már várt ránk egy orosz, és feltett egypár kérdést. Rájött, hogy az asszony lengyel, és azt mondta, őt nem szabad deportálni. Csakhogy a nő ragaszkodott hozzá, hogy együtt maradhasson a férjével. Hoszszas vita után írásos nyilatkozatot kellett tennie arról, hogy ragaszkodik az oroszországi munkához. Azt, aki az orosznak tolmácsolt, jól ismertem. Ő meg úgy tett, minta még soha azelőtt nem látott volna.
Kaptunk egy váltás fehérneműt meg tíznapi hideg élelmet. Az egyik tiszt a kezembe nyomott egy kucsmát meg egy pár kesztyűt. Végül a tisztek rangsorrendben felsorakoztak a folyosón, hogy kézszorítással elbúcsúztassanak bennünket.
Két limuzinnal vittek ki bennünket Ciulniţába, a pályaudvarra. Ott már valamivel szigorúbb volt az őrség. Aki meglátott bennünket, azt gondolhatta, foglyok vagy fasiszták vagyunk, és azért visznek bennünket a Szovjetunióba, hogy agyonlőjenek.
Már a vonaton ültünk, amikor az orosz kísérőnk kinyitotta a tarisznyáját, előhúzott belőle egy rúd szalámit, és a bicskájával mindegyikünknek levágott belőle egy-egy darabot. A többiek sugdosni kezdtek, hogy talán mégis csak jó emberek az oroszok. Mi meg csak hallgattunk.
Brãilában átadtak bennünket az orosz helyőrség-parancsnokságnak. A helyőrség-parancsnokot Wienernek hívták. A maga iskolás németségével azt mondta, dolgozni visznek bennünket a Szovjetunióba, és jó sorunk lesz, csak dolgozzunk rendesen. A lengyel nőt, Alt asszonyt ellenben mindenáron haza akarta küldeni. Hosszan elbeszélgetett vele, az asszony azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a férjével maradhasson, osztozni akart a sorsában. Elvezettek bennünket. Teherautóra szálltunk, megint kivittek bennünket a pályaudvarra. Iaşi-ba kerültünk.
A iaşi-i gyűjtőtábor eredetileg valami főiskolai épület volt. Amikor megérkeztünk, ketten voltak ott összesen. Egy első emeleti sarokszobában pakoltunk le, onnét jól beláttuk az egész utcát. Másnap újabb transzport érkezett: mindenféle emberek, vegyesen.
Hans Kleinnek, a barátomnak egyetlen fillér sem volt a zsebében, viszont jól tudott kártyázni. Nekem volt még valami pénzem, adtam hát neki kölcsön. Egykettőre összehozott egy kártyapartit, és utána megint volt pénze. Persze éjszaka, mert a kártyázást tiltották.
Egyik transzport érkezett a másik után, amíg csak meg nem telt a tábor. Voltak olyanok is, akik nagy csomaggal jöttek, köztük egy órásmester a két lányával. Az egész műhelyét magával cipelte egy hatalmas ládában. Kolozsvárról való volt. A lányai igen rossz bőrben voltak, mindjárt az jutott eszembe, vajon hogyan fognak ezek a szerencsétlenek dolgozni Oroszországban. Rossz bőrben volt persze maga az órásmester is. Reméltem, hogy a mestersége révén azért talán majd csak elboldogul valahogy.
Ez az órásmester makulátlan németet beszélt, mégpedig igen sokat, és azt állította, nem vihetnek bennünket Oroszországba, mert az amerikaiak nem engedik. Már hogyne engedték volna!
Másnap kedd volt, 1945. február 13. Azt mondták, csomagoljunk, délután indulás. Délután tényleg kivezettek bennünket az utcára, menetoszlopba állítottak, aztán útnak indultunk. Eleinte hatos sorokba rendeződtünk, de nem sokáig tartott a rend, egyeseknél túl sok volt a csomag. Nem bírtak a többiekkel lépést tartani. A menetoszlop mindkét oldalán ott jöttek velünk az oroszok, csőre töltött géppisztolyukkal. Az iskolától a pályaudvarig vezető út mentén kíváncsiskodók ácsorogtak. Ahogy megérkeztünk a pályaudvarra, nyomban megkezdődött a bevagonírozás.
Nagy hibát követtünk el akkor, mármint azok, akik kezdettől fogva összetartottunk. Tudniillik ugyanabba a vagonba szálltunk. Alig volt ott valaki rajtunk kívül, aki hazulról jött, és hozott magával élelmet.
A vagon belsejében deszkákat szereltek fel mindkét oldalon, félmagasságban, vízszintesen. Azok voltak az ágyak. Középen kályha állt, mellette némi tűzifa. Illemhely nem volt. Szerencsére volt közöttünk egy férfi Dél-Bukovinából. Favágó volt, és magával hozta a fejszéjét.
Az ajtókat behúzták. A mi vagonunk ajtaját nem reteszelték el, de ez sem sokat segített rajtunk. Tüzet raktunk, és valaki azt mondta, még nem hagytuk el Romániát. Azt akarta vele mondani, nem lesz mindig tűzifánk, hogy melegedjünk.
A mozdony igen nehézkesen indult el. Aztán valahogy mégiscsak nekilendült, és mentünk egyre csak keletnek. Arra gondoltam, ki tudja, vajon hányan látják viszont közülünk valaha is ezt az igazságtalan hazát, Romániát. Egy óra múlva átkeltünk a Prut folyón, és szovjet felségterületre érkeztünk. Valaki megpróbálta kinyitni az ajtót, nem volt nehéz.
Egyesek odaálltak az ajtóba, és nézegettek kifelé. Odakint csendes volt minden, hóborította vidék. A vonat lassan, de megállás nélkül ment velünk egész éjszaka.
Kilenc óra tájban megálltunk a nyílt pályán, az ajtókat kinyitották, és mindenkit kiparancsoltak, hogy elvégezze a szükségét. Micsoda látvány volt! Ott guggolt több mint kétezer ember, férfiak és nők vegyesen, meztelen seggel a hómezőn. Az őrszemek láthatólag jól mulattak. Aztán mentünk tovább.
Attól fogva nem kaptunk többé tűzifát, a kályhánk kihűlt. Krämer úr értett a fejszéhez, úgyhogy vágott egy lyukat a vagon padlójába. Az volt a budink. Függönynek egy takarót használtunk.
Az ételt vödörben hozták, abból osztottuk szét magunk között. Volt minden vagonban egy felelős. Valaki, aki értett oroszul.
Lassanként összeismerkedtünk, barátkozni kezdtünk. Jó barátságot kötöttem Jakobbal és Fiffivel. A Fiffi becenév volt, a barátom igazi nevét nem tudtam meg soha, és nem tudtam meg Jakob vezetéknevét sem. Jakob igen szomorúnak látszott, nem mindig válaszolt, ha kérdeztek tőle valamit. Fiffi ellenben mindig jókedvű volt, bármennyit is éheztünk, szomjaztunk és fáztunk. Sokat mesélt nekünk, azokat a meséket, amelyeket a kisfiának szokott elmondani otthon. A kis Klaus meg a nagy Klaus volt a legkedvesebb mesénk. Fiffi Temesvárról való volt. Azt mondta, a felmenői mohamedánok, Ada Kalehről, a Duna szigetéről származtak el. A mesterségét tekintve festő és mázoló volt.
Már egy hete úton voltunk, de nem jutottunk még túl messzire. Egy alkalommal éppen nyitva volt a vagon ajtaja, és valaki megkérdezte egy orosz asszonytól, merre járunk. Azt mondta, még csak a Don-kanyarban, és minél keletebbre megyünk, annál hidegebb lesz. Oroszország hatalmas és jéghideg.
A mozdony minden egyes alkalommal akkora lendülettel rugaszkodott neki az útnak, hogy egymás hegyére-hátára dőltünk a vagonban. Elleptek bennünket a tetvek. Levetkőzni nem lehetett abban a hidegben. Egyszerűen csak benyúltunk az ingünk alá, úgy fogdostuk a tetveket. Krämer úr felhasogatta az egyik priccs deszkáit gyújtósnak. Így megint elviselhető lett a hőmérséklet a vagonunkban. Levetettem a cipőmet, és a lábamra húztam a prémes kucsmát.
Amikor éppen nem a tetvekkel foglalatoskodtunk, leültünk körbe és beszélgettünk. Mi, akik a hadseregből érkeztünk. Ilyenkor is mindig Fiffi vitte a szót.
Megint eltüzeltünk egy deszkát, egyre kevesebb maradt az ágyainkból. Ki lehetett nézni a vagonból egy-egy lyukon, ahol hibás volt a fa. Bámulhatta a végtelen hómezőt, akinek úgy tartotta kedve.
A vonat ismét megállt egy pályaudvaron. Kilestem az egyik lyukon, és láttam, hogy pont egy étkezőkocsi mellett állunk. Ismertem a cirill betűket, és hangosan felolvastam a feliratot: „Étkezőkocsi”. Alt úr erre odalépett hozzám, és üvöltözni kezdett velem: „Maga megbolondult! Oroszországban nincsenek étkezőkocsik. Maga alighanem megbolondult!”
Én voltam az egyetlen a vagonunkban, aki ismerte a cirill betűket, úgyhogy a többség azt hitte, elment a józan eszem. Hatalmas rántással elindult a vonatunk. Teltek a napok, és se élelmet, se vizet nem kaptunk. Mintha az oroszok elfelejtették volna, mit is szállítanak. Már közel jártunk a Volgához. Felismertük a volgai németek falvait a templomtornyaikról.
Egyik délután aztán csakugyan átgördültünk a hatalmas folyam felett. A folyóparton őrködő katonára gondoltam, meg a volgai hajóvontatókra. Nem túlzott, aki a szöveget meg a zenét írta. Most már messze jártunk Romániától, és még mindig csak egyre messzebb kerültünk tőle.
Ami a szomjúságot illeti, megint csak Krämer úr mentett meg bennünket a fejszéjével. Lehasított egy lécet valamelyik deszkából, és ráerősített egy üres konzervdobozt. Azzal kapartunk össze magunknak havat útközben. A dobozt átdugtuk a padlóba vágott budi lyukán. A havat meg felolvasztottuk a kályhán.
Amikor legközelebb megálltunk, akartam szerezni némi tartalék vizet. Az oroszok nem vették már olyan szigorúan az őrzésünket. Ugyan hová szökhettünk volna? Volt nálam egy palack, és ott volt a bőrkesztyűm, úgyhogy oda tudtam tartani a palackot a csap alá. Csakhogy alig tettem pár lépést, a víz máris megfagyott, és szilánkokra repesztette a palackot.
Az ennivalónk sós halleves volt, és mindig kaptunk hozzá egy-egy vödör vizet. Egyik se volt elég. Aztán meg sózott, szárított halat kaptunk víz nélkül. Úgyhogy megint csak ledugtuk a konzervdobozt a budi lyukán. Volt nálam némi kukoricaliszt, készítettem belőle puliszkát.
Egyik reggel kétfelé osztották a vonatot. A vagonunk így közvetlenül a mozdony mögé került. Akik tudtak oroszul, szóba elegyedtek a kísérőinkkel. Azt mondták, másnap célhoz érünk. A végállomásunk az ötös számú nikkel-kombinát lesz az Urálban. Március 7-e volt. Egyenként ugráltunk ki a vagonból. Hans Klein, aki olyan ügyesen kártyázott Iaşi-ban, megtántorodott, ahogy a lába földet ért. Az egyik orosz lekevert neki egy hatalmas pofont. Hans újra megtántorodott. De nem szólt semmit.
Menetoszlopba állítottak bennünket, elvittek a fürdőbe meg a tetűtlenítésre. Az előtérben borbélyműhelyt rendeztek be. Leborotválták rólunk a héthetes szakállt, mindenkit kopaszra nyírtak. A fürdő személyzetét nem értesítették az érkezésünkről. Nem is készítettek elő semmit. Az üstök hidegek voltak, jéghideg volt a víz is. Mégis muszáj volt megfürödnünk.
Soha azelőtt nem láttam még ilyen fürdőt. Csövek futottak végig a falak mentén, hideg- és melegvizes csövek. Azokba szerelték be egymás után a vízcsapokat, a csapok alatt meg lavórok álltak. Se zuhanyzó nem volt, se kád. A lavórokban kellett fürödni.
Körülnéztem. A férfiak, akik a vagonunkban utaztak, most mind odabent voltak a fürdőben. Láttam egy férfit az igen fiatal, csont és bőr fiával, mindkettőjüket összevissza mardosták a tetvek. Hatalmas sebek éktelenkedtek a bordáik felett. A többieken alig voltak sebek. Rajtam úgyszólván egyetlenegy sem. Én mindig gondosan irtottam magamon a tetveket.
A tetűtlenítés után elindultunk a táborba. Egy iskolaépületben volt a táborunk. A gyerekeket hazaküldték. Az osztálytermekben priccseket állítottak föl, hármat-hármat egymás fölött.
Jól éreztük magunkat az iskolában. Még központi fűtés is volt. A konyhai személyzet barátságos. Az étel orosz viszonylatban jó, éppen csak kevés.
A folyosón mindig ott állt egy üst meleg tea. Persze cukor nélkül. Amikor először beléptünk az étkezdébe, mindenki kapott egy kanalat. Azt mondták, jól vigyázzunk rá, mert nem lesz helyette másik.
A második vagon utasai feltűnően izgatottan érkeztek meg a táborba. Az oroszok ugyanis felfedezték, hogy egy csomó deszka eltűnt a vagonjaikból. Kártérítést követeltek, mégpedig rubelben. Eszembe jutott a mi vagonunk. Krämer igen ügyesen szedte ki a merevítőket a falakból. Mikor az utolsónál tartott, csaknem a fejünkre szakadt a vagon. Krämer gyorsan visszaszögelte a deszkát. Szerencsénk volt, hogy mi szálltunk ki elsőnek, és az oroszok akkor még nem vettek észre semmit.
Mindenki túlesett a fürdőn, a tetűtlenítésen. Étkezés után megkerestük az új hálókörletünket, és mi, a hadseregből érkezettek másodszor is elkövettük ugyanazt a hibát, mint a bevagonírozás alkalmával. Ugyanazt a szobát választottuk.
A holminkat azonnal le kellett adnunk, ahogy beléptünk az udvarra. Egy deszkából összetákolt fészerbe került minden. Hiába akadt még némi élelmiszerünk, nem vihettük magunkkal. Az én bőröndömben is maradt még egy kevés kukoricaliszt.
Összeismerkedtem egy valamivel idősebb férfival. Dél-bukovinai volt, és jól beszélt oroszul. Megkértem, beszéljen valamelyik szakácsnővel, hogy főzze meg a kukoricalisztet. A szakácsnő beleegyezett, de csak éjjel egy órakor volt hajlandó. Alkonyatkor akartam magamhoz venni a lisztet, de elkapott az egyik felügyelő, az egyik társunk, és kaptam tőle két hatalmas pofont.
Három hetet töltöttünk a táborban úgy, hogy nem volt semmi dolgunk. Az előírt karantén miatt. Mindennap reggeli után sétálhattunk egy keveset az udvaron, tíz órakor köszöntött bennünket az ügyeletes tiszt. Az egyik a frontról jött, üvegszeme volt. Az első napokban még így köszöntött bennünket: „Egészség, elvtársak!” Csakhogy mi valójában foglyok voltunk, ők, az oroszok pedig a fogvatartóink. Így aztán nem is lehettünk az elvtársaik. Úgyhogy az „elvtárs” megszólítást egykettőre beszüntették, és bevezették helyette azt, hogy „internáltak”.
Az udvari séta kötelező volt mindenkinek. Teljesen mindegy volt, milyen az idő, mindig hideg volt persze, pedig március végét írtuk már. De a lábunknak azért jót tett. Akik még otthonról ismerték egymást, azok csoportokba verődtek, népdalokat énekeltek. Az üvegszemű tiszt nem szólt rá semmit, de jött aztán egy másik, az kategorikusan megtiltotta az éneklést. Ők ketten váltották egymást a szolgálatban. Úgyhogy hol voltak népdalok, hol nem.
Sokat meséltünk a hálókörletünkben, azzal ütöttük agyon az időt. Még mindig Fiffi tudta a legtöbb történetet. Jakob egyre csak búslakodott, Maier Matzi, egy temesvári fiú meg csak bámult maga elé.
Egyik este darakását kaptunk vacsorára. Mivel időközben megengedték, hogy elhozzuk a fészerből az élelmet, többen otthagyták az ételt azok közül, akiknek volt még valami tartalékuk. Mi, akik megjártuk a hadsereget, összegyűjtöttünk az asztalokról minden ételmaradékot. Rég elfogyott már az én kukoricalisztem is.
A hálónkban nemsokára barátságos hangulat uralkodott. Valamivel jobban érezte már magát Jakob meg Maier Matzi is. Egy hét múlva újra elvittek bennünket fürödni meg tetűtlenítésre. Lassanként beletörődtünk a megváltoztathatatlanba. Egyfolytában falumbéliek után kutattam az emberek között. Arthur Gilmert azelőtt nem is ismertem. Kőműves volt, többnyire Bukarestben dolgozott. Nem ismertem Josef Hollmannt sem. Kőműves volt ő is, szintén nem sokat volt otthon. Mind a ketten valamivel idősebbek voltak nálam. Karl Poscht ellenben nagyon is jól ismertem. Posch ugyanis pék volt. Apám pékséget bérelt a húszas évek végén. Poscht több mint tíz éve nem láttam. Amikor megszólítottam, eleinte nem is emlékezett rám. Amíg meg nem említettem a pékséget.
Posch alig akart tudomást venni rólam. Máris behízelegte magát az oroszoknál, így aztán kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy velem foglalkozzon. Igen gyöngén beszélte az oroszt, de arra a célra, amire az oroszok használták, éppen elegendő volt ennyi is. Karl Poschra nagy szerep várt még az elkövetkező öt esztendőben. Na, de erről majd később.
Megkezdődtek a kihallgatások egy bizottság előtt. A politikai komisszár elnökölt. Megkérdezték a nevünket, a foglalkozásunkat, a nemzetiségünket, és kifaggattak bennünket a vagyoni helyzetünkről. Sorba kellett állnunk, és amikor valaki kijött, rendszerint többen megkérdezték tőle, mi volt odabent. Ilyen kérdéseket tettek fel nagy izgalmukban: „Milyen nemzetiséget mondtál?”
Sok erdélyi azt állítja, ő szász, és nem német.
Amikor rám került a sor, azt mondtam:
„A nevem: Zillich, Karl, apám neve: Michael, születtem 1918. július 12-én, P.-ben, Romániában. A nemzetiségem: német, a csapategységem: folyami tüzérség, az állomáshelyem: Cãlãraşi, Románia, a foglalkozásom: molnár.”
A tolmács híven lefordított mindent, a bizottság pedig nevetésben tört ki. Alighanem azt gondolták, semmi szükségük nincsen molnárra, éppen elég nekik, ha meg tudom fogni a lapát nyelét.
A karanténban töltött idő alatt egymásra találtak az egyívásúak. A legnagyobb csoport az erdélyi szászoké volt, utánuk következtek a bánátiak, a szatmáriak, a bukovinaiak. Voltak egypáran Magyarországról is, de ők többnyire alig beszéltek németül.
Éppen ezek közül a magyarországiak közül került ki az első halott. Nem bírt megbékélni a helyzettel, a nadrágszíjára akasztotta föl magát a konyha lefolyóaknájában. A honfitársai temették el. Bedugták anyaszült meztelenül egy szalmazsákba, és a sírnál kiráncigálták. Kereszt helyett táblát kapott, csak a száma állt rajta.
Az oroszok kivezettek bennünket a gyárterületre, hogy felkészüljünk a ránk váró munkára, meg hogy kioktassanak bennünket a munkavédelemről. Az oktatás orosz nyelven folyt, diavetítés kísérte. Persze, egyetlen szót sem értettünk belőle.
Egyik vasárnap moziba vittek bennünket. Láttunk útközben egy részeget, egyik oldalról a másikra tántorgott az úton. Oldalba böktem a szomszédomat, és odasúgtam neki: „Lám, itt is ugyanolyan az élet, mint nálunk, Romániában.”
A moziban vetített film Sztálin Atyuskáról szólt. Valami értekezletről, ahol Sztálin két órán keresztül szónokolt. A bukovinaiakon kívül senki nem tudott közülünk rendesen oroszul.
Még mindig roppant hideg volt, sokfelé el se olvadt a hó, pedig közeledett a március vége. Javában folytak a munka előkészületei. Pár nappal április 1-je előtt fölsorakoztattak bennünket az udvaron. Előállt két hatalmas amerikai limuzin. Bőrkabátos férfiak szálltak ki belőlük. A gyár, jobban mondva a kombinát vezetősége. Először azokat válogatták ki, akiknek a legnehezebb munkát kellett majd végezniük, a legerősebb férfiak közül. Végül százhuszonnégyen maradtunk. Száznégyet az építkezésre vezényeltek közülünk, húszat a kőfejtőbe. Ezek között voltam én is. Az építkezésre vezényelt csoportot meg azokat, akik a kőbányába kerültek, oroszok felügyelték. Április elsején megkezdődött a munka. Magunknak kellett fölépítenünk a táborunkat.
Kijelölték a brigádvezetőket. Igen nehéz volt a munka a kőfejtőben. Ki kellett feszegetni a követ a falból, hogy elszállíthassák az építkezésre. A mi hajcsárunk egy erdélyi férfi volt. Felszedett egypár orosz szót a fronton, a háború alatt. Így aztán most megtették brigádvezetőnek. A brigádvezetőknek nagyobb ételfejadag járt.
A köveket teherautókra rakodtuk. A platójuk igen magasan volt. A magam egy méter ötvenhét centijével fejmagasságba kellett emelnem a kosarat, hogy fölrakhassam. És nem mindig sikerült.
Sienerth úr, a brigádvezető egyre csak figyelte, hogyan kínlódunk a rakodással. Látta, ahogy felemeltem, aztán visszaejtettem egy darab követ. Összeszidott, és azt kiabálta: „Zillich, ha nem vagy hajlandó rendesen dolgozni, Szibériába juttatlak!”
Negyedik napja voltam a kőfejtőben. Akkor odamentem az orosz mesterhez, akit „nacsalnyiknak”, főnöknek neveztünk, és beszéltem vele a helyzetemről, a munkaerőmről. Megértett, pedig alig beszéltem valamit a nyelvén. Másnap már az építkezésre osztottak be. Az ottani nacsalnyik azzal fogadott: „Te leszel az egyik. Kell még három ember, ti fogjátok kiásni a meszesgödröt. Kell még három önkéntes. Ha négy nap alatt készen lesz a gödör, mindegyikőtök kap soron kívül egy kiló kenyeret.”
Hat köbméteres gödröt kellett ásnunk. Megfeszített erővel dolgoztunk, mindenáron meg akartuk szerezni a kenyeret. Az ásó csak fél méter mélyre hatolt le. Ott már olyan kemény volt a sárga föld, hogy csak csákánnyal tudtuk folytatni. Miközben olyan keményen dolgoztunk, mintha otthon, saját magunknak ástuk volna a gödröt, arra járt Karl Alt, a sorstársam Cãlãraşi-ból. Rám förmedt: „Megbolondult maga? Hogyan képes a három társával együtt így robotolni az oroszoknak?” Nem feleltem neki. Semmit nem szóltak a többiek sem. Csak a kiló kenyér járt az eszemben, azt mindenképpen meg akartam szerezni. A gödör időben elkészült, a nacsalnyik pedig mindegyikünknek a kezébe nyomta a megígért soron kívüli kenyérjegyet.