[Látó, 2006. április]  

A kötet kompozíciója klasszikus eszményeket követ: a Saját utak című fejezet témája a hely, ahol élünk, az erdélyi kultúra és a transzszilvanizmus hagyománya, az Idegen csendek a kitekintés (idegen vidékek) fejezete, mind hagyományában, mind e hagyomány alakulásában, a Tükrök, kérdések az írás, főképp a kritikaírás problematikáját érinti, az Elágazó ösvények pedig maga a kritika praxisa, amennyiben kortárs művek adják témáját.

 
Vallasek Júlia minden esetben az élő, működésben lévő képződményeket keresi. Amikor az erdélyi hagyományokról ír, visszamegy azokba az időkbe, pontosabban párhuzamot vonva, rátalál arra az időszakra, amikor az irodalom nagyjából ugyanazt jelentette, mint ma, tehát amikor már lecsengett a hőskor, és a szó, a kimondott szó jelentése nagyjából a kimondott szó jelentésével esett egybe. Nagy István: A szomszédság nevében, Tabéry Géza: A Frimont-palota, két fontos mű, két fontossá tehető mű, de talán nem is ez a lényeg, hanem ahogyan ír róluk, ahogy és amit belőlük idéz. Az a finom irónia, amivel az idézeteket a mához illeszti, az irodalomkritikai elemzéseken túl is élővé teszi az elemzett műveket. Másik jellemvonása a higgadtság. Példamutatóan higgadt és körültekintő, indulatok és előítéletek nélküli, ahogyan Nagy Istvánról beszél. De hasonló elfogulatlanság, józan összesítés jellemzi valamennyi emblematikus erdélyi figura portréját: Ligeti Ernő, Osvát Kálmán, Kós Károly, Balázs Ferenc emberi kicsiségei és alkotói nagyságai elválasztatlanul, egymásból kibomolva jelennek meg. Valószínűleg az is nagy mértékben közrejátszik elemzéseinek sokrétegűségében, hogy külön dolgozatban foglalkozik a román irodalomtörténészek, Ion Chinezu, Nicolae Balotă, Gavril Scridon magyar vonatkozású munkáival. A párhuzamok mindig hasznosak, mert a rálátás nélkülözhetetlen perspektíváját tudják megteremteni.

Az idegenség fejezetében Goethe, Jane Austen, Tolsztoj, Virginia Woolf, García Marquez, Faulkner lépnek színre. Itt mutatkozik meg igazán, hogy az olvasás, méghozzá az igazi, először is mindenképpen utazást jelent, előre és hátra, térben és időben, másodszor pedig emlékezést, összehasonlítást, empátiát. Nagy-nagy empátiára van szüksége a jó olvasónak. Az olvasás valaminek a megsejtése, az írás pedig ennek a sejtelemnek az igazolása. Vagy ha az nem lehetséges, akkor a sejtés puszta lejegyzése. Minden körülmények között, azaz, akkor is, ha a sejtés nem jót, hanem rosszat ígér. Érzékeny és mégis „üvegkemény" arccal olvasni… „A légiriadók és bombázások közti szünetekben Virginia Woolf Felvonások között című utolsó regényén dolgozik. Készül az elkerülhetetlenre, a nagy színjáték végére, de nem akarja megvárni a borzok, rókák, baglyok és fülemülék korát, a regény befejezése után néhány héttel az Ouse folyóba öli magát." Az olvasónak ezt is tudnia kell. Így találja meg az olvasott könyv helyét a maga világában.

A következő fejezetet „kávéházasdinak" nevezhetjük, csevely az irodalomról illetve az irodalomról való csevelyről. Az irodalmi műveket körülvevő beszédről és a csendről. Kosztolányi: Édes Anna elemzése során kiderül, mennyire jól érti Vallasek a szavakat, és mennyire jól érti a csendet. Fontos az is, amikor valamiről nem ír, amikor hallgat róla. Valószínűleg ettől annyira megnyugtatóan „más" ez a könyv. Ahogyan ír, abból kiderül, túl a választott tematika ágbogain, hogy nem a tudás vagy olvasottság hiánya hallgattatja el olykor. Amikor egy-egy műről tucatnyi elemzés születik napokon belül a médiában, akkor az írások egy része már nem képes egyébbel foglalkozni, a dolgok természete szerint, mint a megírtakkal, vagyis az elemzés részben válasz előző elemzésekre.

Új műveket és új szempontokat viszont csak sok-sok olvasással lehet találni. Sok-sok csendben… Egy irodalmi szereplő, Anna hallgatásán keresztül sok mindent „el lehet mondani".

Vallasek viszonya az irodalomhoz sohasem jelenik meg közvetlenül. Az ő viszonya az irodalomhoz a Kosztolányié, a Harmos Ilonáé, a Szerb Antalé. A mű kortársainak a viszonya. Vagyis a mű történetére is szüksége van az olvasónak, mert a mű története egyben a kor története is. „Mint minden aktualitásra támaszkodó írásnak, a kritikának is az a jellemzője, hogy egy idő után elveszti aktualitását, és »történelemként« kezdik olvasgatni. Ha a ma perspektívájából olvassuk Szerb Antal írásait, olvasmányunknak a könyvön és a szerzőn kívül egy harmadik hőse is lesz: a kor. Mintegy helyszíni közvetítést hallgatunk az 1922–1944 közti magyar olvasóközönség életéből, csak egy kis fantázia kell hozzá, és máris halljuk, miről beszélgettek, vitatkoztak a korabeli könyvbarátok a kávéházakban, nemcsak azt tudjuk meg, hogy mit olvastak, mi volt a divatos, mi nem, hanem kicsit közelebb kerülünk a jó fél évszázaddal ezelőtti olvasásmódhoz is."

Ez a helyszíni tudósítás valószínűleg akkor is el-elhangzik majd, amikor jó fél évszázad múlva Vallasek Júlia kritikáit olvassák. Különösen a kortársi fejezet, az Elágazó ösvények kritikái alkalmasak ilyesmire. Itt ismét az oldott, finoman áttetsző humor ötlik szemünkbe, a játék (és Vallasek többször érezteti, hogy az irodalom a játékossága miatt fontos esélyünk) nélkülözhetetlen tartozéka. Ez a humor még akkor sem bántó, amikor iróniába megy át – nem értékítélet, hanem értékkeresés. Nem eltérítés, hanem „betérítés". Az erdélyi irodalom művelői között természetesen nem mindenki Nobel-díj-várományos, de miért kellene mindenkit a Nobel-díjasokhoz mérni? Józan kérdés. Fontosabb, hogy mennyi réteg hever itt egymáson. Nem a csúcsmagasság mindig a lényeg, olykor a réteggazdagság a fontosabb. A rétegek! Ahogy a maga eszményképét keresve, rátalál ezekre a rétegekre, az maga a rétegzés hiteles bemutatása. „Szilágyi Júlia fényűzéssel, árnyalatokra figyelve, ráérősen olvas. Olvasói példaképe az írónak és olvasónak (sőt kritikusnak is) kiváló Virginia Woolf, aki így foglalta össze írói/olvasói ars poeticáját: »Bármely módszer lehetséges, minden módszer helyes, amely – ha írók vagyunk – azt fejezi ki, amit kifejezni akarunk, és – ha olvasók vagyunk – közelebb visz bennünket az írói szándékhoz«. Olvasói fényűzés lenne a lassú olvasás, a gondolatok végiggondolására nagyvonalúan nem kiszabott, hanem felajánlott idő, vagy az olvasás egyetlen lehetséges módja?" És a könyv szellemében ide, a kérdőjel után tesszük ki az idézőjelet.