Látjátok, picikéim, öreg vagyok én már hozzátok. Ma is arra ébredtem, hogy az vágott bele az agyamba: MeraMariskanénicsúnyavolt. Igen, most már látom. Szép kis gyereklány arca volt, ami egyre ráncosodott. Hát hogy is ne hagyta volna a falu, hogy apám máshol keresse a szerelmet.

Viszont a földek egyesülése jól jött, szolgálta a falu békéjét. Apámat meg hagyták, még tisztelték is, amiért bele mert vágni ebbe a gyerekházasságba. És nem nekik kellett a lánykával élni. Apám meg a présházban ideiglenesen elszállásolt anyám szemében találta meg eligazító csillagát. És lett kétasszonyos ember. Férfi, akit nem szólt meg senki. Férfi, tán pár száz évvel korábbi megoldást találva az emberiségnek az elosztásra.

Aki gazdag, legyen több asszonya, ha lehet, ha elbírja a Föld, gyerekkel. Ha nem lehet, gyerek nélkül. Mert picikéim, ti is láthatjátok, erre halad az emberiség. Mire jó ez a sok kiégett férfi és nincstelenségbe bánatosodott nő? Ha a férfi nem akar adni, ne adjon, a nő meg attól fogadjon el, aki szívesen ad neki.

Mert az embert hívni kell, különben elsorvad, vagy legalább számontartani, olykor csak rászólni. Hogy látlak. Ez neki szükséglete, ezzel az ösztönnel született. Hogy ha nem veszik semmibe, halálra van ítélve. Tudjátok, pirinyók? Hát persze hogy tudjátok, ti is egy kupacban szerettek lenni. És szeretem is elnézni, ahogy nyüzsögtök, párt találtok, de mit csináljak? Nem maradhattatok, pedig hozzátok szívesebben tartoznék, az biztos. Mint ehhez a megbízhatatlan embertársadalomhoz. Ahol, ha hívnak, többnyire büntetni akarnak. Felszólítani, megfegyelmezni, és legfőképp elküldeni a búsba. De nektek mégis vesznetek kell. Különben a vesztemet okozzátok.

Mert idén lemostam a falakat, melyeket összepöttyöztetek. Fel tudtam mászni a létrára, de ki tudja, mi lesz jövőre. Nem kell nekem a szégyen, hogy nem megy. Nem bizony, a fiam előtt, aki így is figyel folyton. Nem is kell nekem gyanakvónak lenni. Tudom én, hogy az ő érdeke a gyors megpistulásom, hogy örökölhessen végre. Itt keleten a sírba szekálás dívik. A kritika, a kötözködés jóformán alaptevékenység itt. Tényleg, így legalább kevesebben leszünk. Hisz’ erre megy ki a játék. A helycsere, a várható élettartam csökkenése. Komolyan, ha így haladunk, az újszülöttek is lassan örülhetnek, ha kapnak egy percecskét.

Ti meg nyüzsöghettek itt gondtalanul, a fiam meg nézi az állagot, ha jön. Tán megelégszik egy olcsó idősotthonnal is. Miközben a lányaim, a kintiek folyton egészséget kívánnak. Meg jó éjszakát meg szép napot meg gyönyörű álmokat. Én meg kapdosom a fejem, szakadok ketté, hogy haljak vagy ne haljak.

Miközben a galamblelkű amcsik ott tartanak, hogy áldott napot kívánnak egymásnak. Ők már robognak a jóléti állam fenntarthatósága felé. Lehet, bizony lehet, hogy fogcsikorgatva mosolyognak. Tudom, hogy lehet, mert néha én is ezt csinálom.

Mert látjátok-e, feleim, ez itt tinektek Éden, ez a konyha és tágas előszoba akárhány muslincarajt eltartana. Itt mindenhol kaja van, étel. Nyers, félkész és kész, mert a kintiek igénylik. Nekik megnyugvás ez a bőség. Nektek meg biztos pont ebben a gyors poklosodásban. Ahol helyed, biztos, jó helyed nincs. Mégis el kell takarodnod valahová. A rezsid magas, mégis laknod kell kötelezően, az étel drága, mégis jóllakottan kell büfögni. Mintha egy keleti isten vendége volnál, és folyton ki kellene fejezned az elégedettségedet.

És a szemét, kis bogaraim, folyton kifogy alólatok. Bábozhattok be bárhova ügyesen, kikerültök innen.

Mehettek nagy, szabad telepekre. Vigyétek el az én híremet is, kérlek. Ezt a rosszat, ezt az embertelent.