Hommage á Hartay Csaba

A január még lomhán föltépi a kamra ajtaját, a félhomályban körbetapogatja az utolsó szikkadt bejgli lepkeszemeit, aztán a befőttesüveg mélyén együtt horkol a mutatóba meghagyott, két kanál bőrös baracklekvárral. Van, ahol a január még decemberbe úszik át. A tűlevelek körül visszacsomagolt ajándékdobozok. Mélyükön a téli megrendülést szétszabdalni kész, késes aprító, és falat napsütést lopni a fagyba, arcszolárium. Januárban nincs augusztus. Január az újjászületésé. Hófoltos ablakokon át az üres pénztárcát lesem, az aszfalt kikandikáló feketéjét. A fákról leszakadó hópelyhek zörgése aprópénz. A csokis fatörzset is föl kellett tekerjem, óvatosan, aztán a sütőpapír eltávolítása következik, mintha jégdarabok tapadnának a piskóta sárgás bőréhez. Felejtsd el a halált. Bélésmentes nagykabátba csavart reszketés a Mariahilfer Strassén. Egy talpalatnyi pisztáciazöld a Mozart-golyók hasában. És a hópelyhek, mint napsütésbe öltöző kaméleonok. Számban elragadtatottság, orromban tüsszentés kényszere, a január egy óriási szétbontott papír zsebkendő a világ fölé terítve. Becstelenül elszakítva mindentől, amihez hozzátartozik. A januári szobák sarkában színes konfettimorzsák ólálkodnak. Még fölsír egy papírtrombita, ha rátaposol. Még benned van, hogy vigyázzba állsz, és hogy már megbűnhődtél. Tegnap leszedted, az oroszok holnap állítják fel. A szeretet visszabüfög, néhány durranás, és a naplemente hóra kiömlő katonavér. A január a visszadugaszolt pezsgőké. Beledugott fém kiskanalak őrzik a fölbomló szénsavat. Tudod, hogy senki se fogja meginni helyetted. Ha emlékműve lenne, a január grandiózus, mint a Szabadság-szobor. Robusztus, mindenek fölé magasodó. Vagy légbe emelt kalapácsütés, sziklasír elé gördített mozdíthatatlan telehold éjsötét kráterekkel, reggelre fölszívódik. A januárba előre belerokkan az egész létezés. Elcsúsznak és kificamítják bokájukat a holnapok. A január megrepedt dísz, a jövő varázstalanított üveggömbje, de te előre megpillantod falán a következő év végi bónuszt, amiből majd csak elutazol Srí Lankára. És a mindent magadba tömhetsz, céges vacsora dúsan megrakott svédasztalain a fagyott marharépát. Semmi bajom a januárral, ahogy az utolsó káposztalevélbe csomagolt húsgombóc, ilyenkor én is begubózom. Szúrós pokrócok alá beásott fagyos földmag a késleltetett ősrobbanásba. Mellkasunkba temetett vulkáni kúpok, egymás karjában várunk a kitörésre. Fázom, ahogy januári szívek szívtelensége. Álmaid peremén függeszkedő jégcsap. Januárban duplán beleborzongok, még mindig egyszerre tükrözzük vissza egymás múltját és megbűnhődött jövendőjét. Mutasd csak a szemed! A szaruhártya tejfehér, mint a január, kétoldalt kialvatlanságot jelző, jéghegy ütötte, finom bevérzésékkel.