Nap mint nap egy kivénhedt buszon utazom gyermekeimmel 

az iskola felé,

itt-ott mállik róla a festék,

tompa fényű acéllemezére új s új bejegyzéseket marna a rozsda,

dugattyúi mintha csak holt nyelvek alélt füstjeit löknék ki 

hengereikből,

talán gyermekeim jókedve meg életereje

tartja útján ezt a guruló roncsot, bár számára minden út 

a legnehezebb út,

egy hasonló jármű naponta szembehozza velünk az Istent, ránk se néz,

mintha tudná, megvagyunk, és miért ne lennénk,

hisz soha nem új autóbuszért imádkoztunk, csupán a találkozásért,

s hogy beszédünk sűrűjéből végül megérkezhessünk valahová, 

ahogy most.