Elengedni könnyű a szatyor fülét,

mikor a piacról érsz haza,

még mielőtt az magától szakadna el:

a két kiló krumpli rohadt felét,

azt, hogy nincsenek disznók,

nincs kinek adni.

Elengedni könnyű az udvart,

a kertet, a gyerekkort – beköltözni egy

instant lakba, ahol a lépcsőház nyelőcsövéből

nem foghíjas telkek, hanem külön

életek terei nyílnak, azokból külön szobák.

Elengedni könnyű a kontrollt

a távfűtés felett,

kapaszkodni az összkomfortba:

kapcsolj ritkábban villanyt,

hideget egyél,

vagy egymás vizébe feküdjetek

hosszú zuhanyzások helyett.

Felengedni könnyű 

a távfűtés mellett,

esélyük sincs ablakon

a jégvirágoknak.

Áttetsző családfaerezet.

Átengedni könnyű

szobákon a telet,

amikor az ablakszárnykeret

lefele gravitál,

a huzatban emlékek jelene lesz a tér,

mint a száj, ami már nem zár vissza,

csak mondja, amit mondania kell.

Szökik a hő, ahogy az előző generációk

szöktek át a zárhatatlanná edzett kapun.

Megengedni könnyebb, hogy vezessenek,

csak vezessenek lekapcsolt villany mellett

végig a külön szobákat összekötő folyosón,

ne lásd, hol szökik belőled a hő,

a jelen hol olvad fel a múltban,

csak jöjjön valaki, aki rögzíti és rád zárja

az ablakszárnyakat.