[2020. október]
Láng Gusztávnak, barátsággalEgy-egy folyóirathoz, csoportosuláshoz tartozás többnyire nem jelent kizárólagosságot; az írók, költők – részben anyagi okokból – más fórumokat is keresnek. Függetlenedési szándékuk sem vezet mindig végső szakításhoz. Jellemző példaként kínálkozik a Nyugat harmadik nemzedéke, melynek tagjai szerették volna megvetni lábukat Babits lapjában, ugyanakkor másutt is próbálkoztak. Kérészéletű kísérleteik mellett a Válasz, a Szép Szó, a Tükör, az Argonauták, a Protestáns Szemle, a Magyar Minerva, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon hasábjain, az országos napilapokban és a vidéki újságokban is feltűntek. A Nyugat megszűnése után többen szerepeltek közülük a Termésben és a Sorsunkban. Érdemes lenne feltérképezni Dsida Jenő, Zelk Zoltán, Hajnal Anna, Vas István, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Rónay György, Kiss Tamás és társaik szerepléseit. A feladat nehezebb, mint amilyennek első pillantásra látszik. Némelyik megközelítésben a névsor is bizonytalan. A lapok és a szerzők repertóriumai, bibliográfiái esetlegesek, hiányosak. A számok óvatosságra intenek, ugyanis bőven akadnak másod-, harmadközlések. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a művek értéke is vegyes képet mutat.
Jékely Zoltán legkorábbi fórumai közé tartozott a Napkelet, amelyben 1932-től 1940-ig 25 verse, egy novellája, három-három fordítása és könyvismertetése jelent meg. A Kincskeresőket Thurzó Gábor, Új évezred felé című kötetét Rónay György értékelte. Mégsem érezte magát otthon. A folyóirat légköréről fenntartásokkal írt Takáts Gyulának.1 Több más lapról is kritikusan szólt. A Válaszban 22 verset közölt. Olyan jelentős alkotásokat, mint a Pisztráng-balett; a Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban, a Csontjaimhoz és a Vasvári Pál nyomában. A Szép Szóban ritka vendégnek számított: mindössze három költeménye jelent meg (Apotheozis, Borzalom; Nizsinszkyhez). Leveleinek tanúsága szerint Fejtő Ferenc esztétikai érzékéről nagyon rossz véleménye volt.2 A szakításhoz azonban nyilván nem ez vezetett, hanem az, hogy az Apotheozis megváltoztatott szövege miatt névtelen, erkölcsi hitelét támadó glosszát közöltek róla.3 Az Erdélyi Helikonban, a Pásztortűzben, a Budapesti Naplóban, a Keleti Újságban, a Forrásban, a Tükörben, a Protestáns Szemlében olyan írásai is napvilágot láttak, amelyeket később más címmel közölt, átalakított, illetve kihagyott köteteiből.
A Nyugat Jékely számára is lényegesnek bizonyult. A folyóiratban huszonkét és huszonnyolc éves kora között húsz verse jelent meg; mellettük Weöresről és Laforgue-ról szóló értékelése olvasható. Első kötetét (Éjszakák) Weöres Sándor, a másodikat (Új évezred felé) Halász Gábor méltatta. Hozzá hasonló számú verssel szerepelt Vas István (20) és Zelk Zoltán (15). A nemzedéktársak közül Weöres Sándor jelent meg kiugró módon: 78 verse, 11 könyvismertetője, 1 hozzászólása látott napvilágot. Kevesebb lehetőséget kapott Forgács Antal (10), Hajnal Anna (10), Rónay György (10), Takáts Gyula (4), Toldalaghy Pál (4) és Képes Géza (2). A hiányos lista adatai tájékoztató célúak, nem perdöntők. Ugyan ki hinné például, hogy a Nyugatban 21 verset közlő Móricz Zsigmond jelentősebb költő, mint az a József Attila, aki mindössze 13-szor kapott teret a folyóiratban?
*
A Nyugatban szereplő Jékely-írások kivétel nélkül megjelentek köteteiben, így összegyűjtött verseiben is.4 Érdemes alaposan összehasonlítani első és végleges szövegüket, ugyanis jelentős eltérések, említésre méltó kihagyások fordulnak elő bennük. Bőven sorolhatók a velük kapcsolatos kérdések. Nem tudjuk, hogy Jékely meddig várakozott a Nyugat előszobájában. Tény, hogy némelyik verse a megírás után 1-2 év múlva jelent meg a folyóiratban. Bizonytalan, hogy voltak-e elutasított írásai. Akadtak-e olyanok, amelyek végül máshova kerültek? Vajon kért-e módosításokat a főszerkesztő? Jékely kiadatlan levelei és a neki küldött üzenetek talán tisztázzák a homályos részleteket.
A Nyugatban olvasható írásainak leggyakoribb témája az elmúlás, a búcsúzás. Hangvételük szinte kivétel nélkül elégikus. Leggyakrabban használt kifejezései között találjuk a halál, a hanyatlás, a sírás, a temető fogalomköréhez tartozókat. Jellemző, hogy szonettjében még a tavasz élményét is ekképpen fejezi ki: „légy boldog, csontmagány, szép hóvirág / nyílik koponyád szemüregében” (Tavasz van, gyermekek). Azon sem csodálkozhatunk, hogy itáliai utazásának benyomásait is a panasz és az aggodalom határozta meg. Közöttük akad olyan, amelyiknek háttere a háború szorongó bizonytalansága volt. Szülőföldjéhez kapcsolódó, továbbá gyermekkori, ifjúkori emlékeihez kötődő versei többnyire az Erdélyi Helikonban, a Pásztortűzben, a Napkeletben és a Válaszban tűntek föl. Történelmi–politikai vonatkozású költeményei részben a Pesti Napló hasábjain olvashatók.
A költő 1935 júliusában mutatkozott be a Nyugatban. Jelképesnek tekinthetjük, hogy első versének indító képében helyzetét egy „fiatal király csukott szemhéjú, hosszúlábú” szobrához hasonlította.5 Az eredeti Pihenés cím már az Éjszakákban megváltozott: Mint kőkoporsón lett. Később is az maradt. A mű számos egyéb eltérése is figyelmet érdemel. A 2. sorban a csukott szemhéjú jelzős szerkezet a halált egyértelműbben sugallóvá (leesettállú) alakult. A zárószakaszban még lényegesebbek az eltérések. Az összegyűjtött versekben a strófa második és harmadik sorának variánsai felcserélődtek, így szótagszámuk is megváltozott: „Még visszafordul, rámnéz s így beszél: / én most talán örök partokra szállok, / nyomorú test, te ott maradsz alul / s a földbe jutsz, hol madarak, királyok / s kutyák porladnak, mint a falevél.”
Az utolsó két sort Jékely kurzívval emelte ki, és három ponttal zárta le:
„Még visszafordul, rám néz s így beszél: / kis, gyenge test, te ott maradsz alul, / én most az örök partra, lásd, kiszállok. / Te földbe jutsz, hol madarak, királyok / s kutyák porladnak, mint a falevél…”
Ilyen zárlattal élt az Első kutyám emlékére; a Valkói temetés; A Házsongárdi temetőben; A szobám éjjel; a Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban; az Éjfél; A nagy temetőben és a Töredék 1939 szeptemberéből című versében is.
A költő több alkalommal elpusztította vázlatait, sikertelen próbálkozásait. Kézirat-autodaféinak egyikét a Máglyában fogalmazta meg.6 Nem csupán a tűzre vetés módjáról, hanem okáról is szólt: a kiselejtezett darabok esetlegességét saját elmúlásával, az „Idő-sivatag” futóhomokjával és a világegyetem részvétlenségével hozta összefüggésbe. Az eredeti négy strófa végül egy tömbbé alakult. A helyesírási változásokon kívül kisebb módosulások is történtek: a porlandó például porladó; a nemsoká pedig egykettő lett. A korai vers számos nagy mű motívumának csíráját tartalmazza már. Ez általánosítva is elmondható róla és trópusairól. Az általa életre hívott lírai haláltánc hasonlataiban, metaforáiban rendre föltűnnek a testi romlás, a felejtés, az egyetemes pusztulás, a síri metamorfózis riadalmas, máskor ironikus élményei, sejtelmei.
A Lezuhant a Nap eredetileg két részre tagolódik.7 A vers bevezető metaforáinak impresszionista látomását a folytatásban hangzásélmények árnyalják. A rigó a lenyugvó Napot búcsúztatja. Az itt említett cápistrángnak sem a cáphoz, azaz a kecskebakhoz, sem a ’kötél, szíj’ jelentésű istránghoz nincs köze. Csupán hangzásukban hasonlítanak. A Zapfenstreich kifejezéssel azonosítható szó trombitával vagy dobbal jelzett takarodót jelent. Az utolsó szakaszban felidézett baleset igazolja az elkomoruló vers keltezését: I. Albert belga király 1934. február 17-én szenvedett halálos kimenetelű sérülést, amikor lezuhant az Ardennek sziklájáról.
Jékely Zoltán zenei témájú írásainak nyitánya a legendás tenort idézi (Caruso emlékének).8 Változatos sor követi majd: többek között a Concerto di musica; A láthatatlan hegedűhöz; az Egy rész a „Brandenburgi”-ból; a Templomi hangverseny; az Örökifjú muzsika. Hol egy zenemű, hol egy szerző, máskor egyéb zenei képzettársítás az ihlető. Itt nem tudjuk, nem is fontos, hogy a rádió hullámai egy nápolyi dalt vagy egy operaáriát közvetítenek-e. Az énekes meghalt, de hangját megőrizte a felvétel. Ennek ellenpontjaként tűnik föl a költő halálsejtelme, mulandóságának tudata. A vers zárlata elégikussá válhatna, ehelyett azonban könnyed, derűs életképpé alakul. A zene az ablakon kiszállva „lehempereg”, majd „csörgedez”, aztán vígan „bukkan” tovább. Hatására egy bugyogó nélküli kislány is táncra perdül az utcán. A 12 sorban érdemes figyelni néhány apró eltérésre. Így például a testünkkel elnyeli helyett testestől, a kicsi lány helyett kisleány szerepel majd.
*
Az Olympio siralma időszembesítésre és az évszakok szimbolikájára épül.9 A „boldogtalan boldog szerelmesek” emléke és a sílécet dárdaként tartó ifjú képe is a mindent maga alá gyűrő idő kiszolgáltatottja. Belénk borzong a képzelt jövő. Nem csupán a bronzlevelű tölgy változik meg a hókoronától, az elrévedő szerelmes sem szabadul a gondolattól, hogy kikerülhetetlenül a halál lesz végzetes szeretője. A vers későbbi átalakítása tucatnyi szócserével, toldalékmódosulással járt (fiú / fiúcska; milyen / mily; ahogy / amint; ősrégi / védelmi; szakít / hasít; viháncoló / ismeretlen; szőke / gyenge; hókorona / hókristály; az ordas égbe / a semmiségbe). Az eredeti négysoros strófák is átalakultak.
Az Éjjel a hómezőkön, továbbá a vele együtt megjelenő Tücsök és A halál fái szinte sűrítményei azoknak a tematikai, stilisztikai, poétikai jellemzőknek, amelyeket a harmadik nemzedékkel kapcsolatban többen is bíráltak a Szép Szóban és a Nyugatban. Németh Andor a fiatalok elszigeteltségét, beszűkült témaválasztását emelte ki. Jellemzőnek vélte, hogy a természetben nem a fenséges ragadja meg őket, ehelyett „tücskökkel, békákkal, pókokkal és szarvasbogarakkal játszadoznak”.10 Fenyő László a Levél Körtvélyesre című versében fogalmazott meg gunyoros véleményt az utánuk jövők terméséről.11 Kassák Lajos a Nyugatban adta közre fenntartásait.12
Az Éjjel a hómezőkön 5 szakaszát Jékely már az Éjszakákban kibővítette.13 A verset a kötetben Jékely Mártának ajánlotta. Ezenkívül néhány szócserére, szórendi váltásra is sort kerített (mászott / hágott; szúnyog itt táncát / táncát a szúnyog itt).
A Tücsök a Nyugatban szimmetrikusan 4, 4, 3, 3, 4, 4 soros strófákra tagolódott.14 Az elégikus szerelmi vallomás az Éjszakákban 8, 3, 11 soros egységekké alakult. Több más módosítás is történt: az eltérő szórend mellett néhány kifejezés is megváltozott: napok a nagy idő kék tengerében / napok az idő kéklő tengerében; aluszik / szenderedik; lelked / szíved; gubancos denevérek / nagykörmű denevérek.
A halál fáinak két szakasza később a Julia M. sírján című kompozíció nyitányaként szerepelt.15 A vers 5-6. sorának riasztó képe (lenn a mélyben beteg koponyák / csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet) Jékely lírájának visszatérő motívuma.
*
A Csillagtoronyban 21 szakasza az előző versek ellenpontja.16 Nem a témája miatt, ugyanis ennek középpontjában is a halál áll, hanem azért, mert a bírálatokban szóvá tett távlatok itt a végletekig tágulnak. Az égbolt csodái a csillagot választó Petőfitől a magányos üstökössel sorsazonosságot érző Vajda Jánosig, a Minden egész eltörött élményén borzongó Adyn át a tépelődő Tóth Árpádig és a Hajnali részegséget író Kosztolányi Dezsőig sok költőt megihlettek. A harmadik nemzedékből Weöres és Takáts Gyula is egész sor példát kínál. Jékely az ötös és hatodfeles jambusú strófákban nem csupán saját mulandóságát érezte át, hanem a csillagképek titkait faggató egykori tudósokat is fölidézte. Az örök körforgás borongó kérdéseket és riadalmakat vetett föl. A nagy Rotációval kapcsolatos sötét sorokat végül kihagyta: „Már nem sokáig! Az unott ellipszis / rabságából a földnek is elég. / Hogy ne látnád: amerre nézel, itt is, / ott is halomban áll a csont és szemét, / jön az időben az Apokalipszis. // A sok tetem, a sok bomlási termék, / melytől a Föld sohasem szabadult, / összefogott, hogy az ürbe seperjék, / mintahogy a sokbünü, zagyva mult / vak őrületbe rántja le az elmét.”
A végleges szövegben számos helyesírási eltérés, illetve egyéb különbség érdemel további figyelmet.
*
A halál ünnepén című versét Kosztolányi emlékének ajánlotta.17 Az ötös és hatodfeles jambusokból álló strófákat végül két tömbbé tömörítette. A riasztó metaforákból épülő vers alapélménye az őszi temetőlátogatás. A halottak napjának komorsága, a gyertyafényes sírkert látványa hitelesíti az egyénitől az egyetemes pusztulásig terebélyesedő motívumsort. A közvetlen benyomástól (az esernyőn kopogó cseppek, a cipőkre tapadó sár, a reves szél, a rebbenő fények) a hamleti kérdésfelvetésig, a kikerülhetetlen általános elmúlás szorongásáig követik egymást a képzettársítások. A mindvégig többes szám első személyű komor vallomásban mindössze egy halovány feloldás tűnik föl. Az is csak ideiglenesen. Most még kisurranhatunk, hazamehetünk, egy darabig elfelejthetjük, mi vár ránk kikerülhetetlenül. A végső változatból éppen ezeket – a sok tekintetben Kosztolányit idéző – szakaszokat törölte Jékely. A vers értéke, tömörsége szempontjából alighanem helyesen járt el. Úgy érzem, kár lenne elfelejteni a Nyugatban még szereplő sorokat: „Menjünk, mint két kisurranó madár, / kienged tán e fekete kalitka; / jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár, / szegett szárnnyal hozatunk ide vissza / s nem lát bennünket többé a határ. / Lent a nagy úton villamos zokog; / sárgás fénytől lelkünk hiába fázik, / ezek a rendkivüli járatok visznek bennünket mégis ma hazáig, az alkalmi temető-járatok. // És vacsorázunk, bort iszunk s teát, / és harapunk, ahogy fogunk haraphat; / már nem gondolunk rá, hogy odaát / szegények milyen éhesen maradtak, / a jóbarátok, a jó nagymamák, // s a többi mind, ott, hol eltemeték, / a lyukban, melyből három kurta sing / királynak, koldusnak untig elég – / s elég lesz nekünk is alkalmasint, / ha ránktör az egetverő sötét. // Ott fekszik a sok holt, mint a hering, / a még oszló test, a már sárga váz; / ha életünk felettünk elkering / annál szorossabb lesz a nyúgovás, / mely végleg egyberontja testeink.”
Említésre méltó különlegesség, hogy a vers előbb szerepelt az Éjszakák című kötetben, mint a Nyugatban.18
A Szikla-himnusz19 1937-ben született a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán. A név Jékelyben fölidézte a Diocletianus-kori sárkánypusztítót. Ehhez járult, hogy a Szent György-napon született költő a mitikus szörnyet az elmúlással, önmagát az ellene küzdő katonával azonosította. A legenda hőse legyőzhette a szörnyet, de a hitét meg nem tagadó lovag később vértanúvá vált. Az öröklét vágyával megvert Jékely tudta, hogy a halállal szemben hozzá hasonlóan vesztésre ítéltetett. A vers végső változata tucatnyinál több különbséget rejt.
Az 1938-as szerelmi vallomásának, a Csillag-áldozatnak végső címe Csillag-áhítat lett.20 Bár a vers nem említi nevét, minden bizonnyal Pasteiner Évához fűződő érzelméről szól. Házasságkötésükre 1938. október 8-án került sor. A mű végleges változata mindössze kisebb módosulásokat tartalmaz. A Nap-bódulat (később Napbódulat) csupán néhány ponton változott.21
*
Jékely verseinek tekintélyes része kapcsolódik külföldi utazásaihoz, elsősorban itáliai és franciaországi művészettörténeti élményeihez. Első ciklusuk a folyóiratok, újságok után a Mérföldek, esztendők című kötetben jelent meg.22 A halál, az elmúlás ezekben is rendre föltűnik; a művek olykor a nyugati világ és a szülőföld párhuzamára, kontrasztjára épülnek. Az „időutazás” szinte valamennyiben lényeges szerepet játszik. Ez jellemzi Az éjféli Velencéhez című, 1937-es keltezésű versét is.23 A város történelmét megidéző, tragikus jövőjét előrevetítő kompozícióból végül kihagyta a hazai vonatkozású látomás alábbi két szakaszát: „Egy korcsomában, bor tövében, / nótázva ül három legény, / magyar legény. Már három éve / hazajutásra nincs remény. / „Üres a korsód, tölts beléje, / löccsintsd nyakon életed átkát, / hogy idegenben vagy kutya / s otthon más öleli a mátkád! / Az apácának Krisztusa, / neked a császárné a mátkád!”
*
A Búcsúzás után I–III. című kompozíció megírásának életrajzi hátterét egyelőre nem ismerem. Az első részben a magára maradt személyiség vet számot önmagával, elárvulásával. A távozót igei személyraggal, névmásokkal, birtokos személyjellel mindvégig harmadik személyűként említi (elment, neki, lelkében, őt, városán), közvetlenül nem nevezi meg. A fizikai távolság felidézése mellett a verszárlatban azt is felveti, hányszor kell még egyedül maradnia a lezárult szerelmek, befejezett életek miatt. A háromtételes műnek csupán az első része kapott helyet az összegyűjtött versekben.24 A kihagyott szakaszokban grammatikai váltásnak lehetünk tanúi, a távozót itt már tegező módon szólítja meg:
II.
Mintha mind én tépném s szórnám utánad,
viszi a szél a rózsaszirmokat.
Lám, a vágyódók sok sok sóhajának
a jó természet szinte testet ad.
Milyen csúf felhők tódulnak a völgybe -
És te ilyen időben utazol,
Idegen országba, ellenség-földre,
melynek hegy-völgyein halál lohol.
Miután meghalt egy drága családtag,
az ember róla annyit álmodik.
Ruhád darabját szimatolva, látlak,
s érezlek, olyan erősen vagy itt.
*
III.
Magyalbokor, akácfa, bodzafa,
jázmin, vadrózsa, bükköny, margaréta -
ezer évet elevenít ez a
Téged kereső hegyoldali séta.
Mintha, mióta a világ a világ,
csak veled jártam volna itt a réten.
Ó, bárcsak az új ezer éven át
is teveled, édes keserüségem!
Jöhet-e új nyár, melyben nem velem:
más férfitest mellett sétálsz, hevergetsz?
Bár meghalnék, hogy minden éjfelen
hozzád suhanjak, testetlen szerelmes
s csókomból érezd meg a rét szagát,
melyen sétáltunk tavaszi vasárnap –
s tudd meg, szép rétek vannak odaát,
szép régi rétek pázsitjára várlak.
*
A Tavasz van, gyermekek című szonett a helyesírási és tagolási változatok sorát gyarapítja. A Nyugatban még astrófikus formában szerepelt.25
Az Éjféli sírás az elárvulás, a csalódottság, az önsajnálat, a halálvágy toposzaira épül.26 Szerkezete később módosult, ezenkívül helyesírási, szóhasználati és morfológiai különbségek is megfigyelhetők: mint halott szirom / fekete szirom; a búm mindenkié / a bú mindenkié; mérhetetlenek / mérhetetlenség; tollát sirató / tollát hullató.
A Tasso tölgyfájához egyszerre állít jelképes emlékművet a barokk költőnek és a fa-matuzsálemnek, amely még látta őt.27 Az elkorhadt rönk egykor tanúja lehetett a „gáncstalan lovag” lobogó lelkesedésének és hamvába hullásának, eltemetésének. Az ódai emelkedettségű elégia tegező megszólításai, válasz nélkül maradó kérdései az emlékeken kívül az idő körforgását is fölidézik, hogy eljussanak végül a tölgy közeli halálának előrevetítéséig: „Te, vén koporsó, bús emlék emléke, / már soha, soha többé nem virulsz ki!”
A vers később alaposan átformálódott. A szóeltéréseken kívül számos toldalékolási és helyesírási módosulást érhetünk tetten.
*
1940-ben írt apokrif példázata a Nyugat utolsó évében jelent meg (Lázár halála).28 Az újtestamentumi történetet enyhe archaizálású strófákban formálta huszadik századivá. Benne a feltámadt Lázár életörömét, másvilágról szóló hősködését, magára maradását és végleges halálát idézte föl.
A Római februárban az Itáliában átélt kora tavasz és a hazai tél ellenpontja mellett az otthoniakat is nyomasztó „történelmi szorongás” fogalmazódik meg.29 A vers négy szakasza négy szembeállításra épülő, aggodalmakat megszólaltató, válasz nélküli kérdés. Közülük természetesen a zárlat a legsúlyosabb: „Minő tavaszt küldesz oda, Istenem? / Rontó-teremtő olvadás, vajjon mit / zúdítasz a Honra vad szeleiddel / s megállanak-é az áradt patakokban / hentergő, rohanó, szörnyű sziklák –?”
A válaszok, megfogalmazására a Nyugat megszűnése után többek között a Termésben volt lehetősége Jékelynek. Olyan kételyeket, apokaliptikus látomásokat is közreadott, amelyeket csupán erős rostálás után vett föl összegyűjtött verseibe.
JEGYZETEK1 Jékely Zoltán Takáts Gyulának, 1936. jan. 3. Helyét kereső nemzedék, Magvető, 1984, 107.
2 Jékely Zoltán Takáts Gyulának, 1935. szept. 2. Helyét kereső nemzedék, 103; 1936. jan. 3. Helyét kereső nemzedék, 106.
3 [N. N.]: A megtagadott szegény rokonok, avagy a költő óvatoskodik, Szép Szó, 1938, VI. k. (25. sz.) 510.
4 Jékely Zoltán összegyűjtött versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1988. (2. bővített kiadás, összegyűjtötte, sajtó alá rendezte: Győri János. A továbbiakban: JZöv
5 Nyugat, 1935, (július) II. 5. A JZöv-ben 1933-as keltezéssel szerepel (28.).
6 Nyugat, 1935, (július) II. 5./ JZöv 15. Kötetben először az 1943-as Mérföldek, esztendők… utolsó ciklusában szerepelt.
7 Nyugat, 1935, (július) II. 6. Kötetben először az 1943-as Mérföldek, esztendők… utolsó ciklusában olvasható. A JZöv-ben 1934-es dátummal szerepel (41.).
8 Nyugat, 1935, (július) II. 6. Az Éjszakákban keltezés nélkül (44.), a JZöv-ben 1933-as keltezéssel szerepel (24.).
9 Nyugat, 1935, (július) II. 7. (JZöv, 92.)
10 Németh Andor, Versekről, Szép Szó, 1936, 118.
11 Fenyő László, Levél Körtvélyesre, Nyugat, 1937, I. 46.
12 Kassák Lajos: … és a legfiatalabb korosztály, Nyugat, 1936, II. 91–101.
13 Nyugat, 1936, (május) I. 339; Éjszakák, 24. A JZöv-ben Húgomnak ajánlással szerepel; ott a második rész két négysoros szakaszból áll (94.).
14 Nyugat, 1936, I. 340. (JZöv 72.)
15 Nyugat, 1936. I. 340; Julia M. sírján [A halál fái] (JZöv. 48.)
16 Nyugat, 1936. II. 285. Ugyanebben az évben az Éjszakák a vers 95 soros változatát tartalmazza (39.). JZöv. 104.
17 Nyugat, 1937. I. 71. A JZöv-ben 1936-os keltezéssel (113.).
18 Éjszakák, 36-38.
19 Nyugat, 1937. II. 237-8. A JZöv-ben Szentgyörgypuszta, 1937 keltezéssel (142.)
20 Nyugat, 1938. II. 14. (július); JZöv 153.
21 Nyugat, 1938. II. (július) 14. A JZöv-ben 1937-es keltezéssel szerepel (141.).
22 Jékely Zoltán: Mérföldek, esztendők, Franklin Társulat, 1943, 91–110.
23 Nyugat, 1938. II. 333–335; A JZöv-ben Velence, 1937. keltezéssel jelent meg (128.).
24 Nyugat, 1939. I. 34. JZöv. 159.
25 Nyugat, 1939. II. 27. A JZöv-ben 1939-es keltezéssel. 163.
26 Nyugat, 1939. II. 27. Mérföldek, esztendők, 128; JZöv. 179.
27 Nyugat, 1940. 168. Mérföldek, esztendők, 106; JZöv. 183. Szövegváltozata megjelent a Költészet 1941. évi könyvnapjára című kiadványban [Szerkesztette: Mátyás Ferenc, oldalszámok nélkül].
28 Nyugat, 1941. 135. JZöv. 201.
29 Nyugat, 1941. 226. A vers végső címe: A római tavaszból. A Mérföldek, esztendőkben astrófikus változatban szerepelt (103.). Később a szakaszok tagolása visszaállt. A végső közlésben több eltérés is előfordul (JZöv. 191.).
