Az égbolt és megint csak az égbolt fölöttem, 

meg-megbicsakló végtelenje kényszerít 

folyton vissza-visszanézve keresnem ötven-

egynéhány évem maradandó perceit, 

és hol az év, a nap, az óra, köztes órák 

percei, talán már a más idejét élik 

ők is, rám sem mindig saját időmet osztják, 

mégis mindben az vagyok, aki vár és féli, 

amit vár, mert nem tudja, vajon az örök 

világosságnak mennyi szenny és gyászidő kell 

végképp hasonulni a sötéthez? s míg tűrik,

lépkedek két önjáró látomás között, 

múlt és jövő határán, mi hol csak időnek, 

hol meg a közöny szomorú hosszának tűnik.