Ifjú dolgozók,

egyem a gyönge húsotok!

(Cseh Tamás) 

 

Összeszedem magamat. A fürdőben majdnem fagypont van, ahogy kezet mosok, a tükör bepárásodik, lassan tisztul. Megfogadom, hogy kibékülök a közösséggel, a saját belső közösségemmel, és azzal a kollektívával is, amit az egyetemes sors az euklidészi térben kijelölt nekem. Nem nagy kibékülésre gondolok, csak arra, hogy reggel ne rúgjak bele mindenbe reflexből.

Borotválkozás közben nem vágom meg magamat. Ez nálam ritkaság. A kotyogós sem fut ki, nem csorog végig az utókávé az oldalán, nem kell az aragáz tetejét vakargatnom reggel fejében. Apró jelek, pont elég. Eszternek cetlit hagyok a tűzhely mellett: „Vigyázz, félig tele, félig forró. Legyen pont ilyen napod. Pussz.”

Leakasztom a frissen vasalt köpenyt. Elmúltak azok az idők, amikor gyűrött vagy Eszter-vasalt lebernyegekben flangálok. Előveszem a régi anatómusköpenyemet, fehér, hosszú ujjú, állógalléros. Ugyanaz, amit M. igazított meg rajtam egy jól irányzott nyakonvágás kíséretében a kettes boncteremben. Felpróbálom, beállok a tükör elé. Te jó ég, még mindig jó rám. Azóta vállban kicsit erősebb lettem, két rend kötött pulóverrel már nehezen vakarnám le magamról, de most rendben van. Úgy billegetem magam a foncsor előtt, mint aki most érettségizett. Kész dili.

Esztert szándékosan nem keltem fel. Az első jelentős dolgok előtt mindig egymásnak esünk, most meg nincs szükségem egy konyhai ütközetre. Látom rajta, hogy mélyen benne van a non-REM-ben, meg sem moccan, csak a főúton eldübörgő kamionok rezonanciája billenti ki a metronómlégzéséből.

Döbbenetesek ezek a nők, érzem ezt már régről. Ahogy a férfitömeg képes lezülleszteni egész sebészeteket pusztán az egójával, úgy rántaná helyre néhány átlagnő, amit mi széthordunk.

Sajnos én már a világjobbításba ahajt belebuktam, de nem abba, hogy kicsit összeszedjem magam egy frankó nőtársaságban, ahova innentől tartozom. Valahol mindig is ez kellett volna nekem, hogy újraírjam, átkeretezzem az összes lacanista csökevényem. Persze Eszter óta javultam egy kicsit, de az ember nem rohanhat mindig a szeretőjéhez önigazolásért. Na de elég legyen a konyhapszichológiából, levetem a köpenyemet, és szaladok is bele az újonnan meglelt matriarchátusomba.

 

* * *

 

Köpeny a vállfán, papucs a cekkerben. Átbillegek a koszlott rendelőházba. Az ablakpárkányon a muskátlik tavalyi maradéka, fekete-vörös szirmok a sarokba sodródva. A polgármesteri hivatal minden nyáron küldi, takarítani nem szokás utánuk.

Bent floraszept szag van, alatta a gázfűtésű cserépkályha égett csempéje. Egy pillanatra mennybe szállok a tisztaság emlékétől. Kabát le, köpeny fel, ünnepélyes mozdulat, indokolatlanul.

Bekopogok.

– Már megmondtam, hogy ne kopogjanak, ha nem voltak szólítva! – csattan fel egy hang bentről.

Elmosolyodom. Belépek.

Egy vörös hajú nő ül az asztal mögött, kicsit szétesve, még nem döntötte el, hogy ma melyik szerepében van. Végigfut rajtam, aztán az arcán gyanakvás, kétely, végül felismerés.

– Ja, hogy maga az – mondja. – Istenem, de gyorsan telik az idő. Jöjjön, csinálok helyet. A kartotékokhoz egyelőre nem nyúl, mert akkor nem leszünk jóban. Nusika vagyok.

Kezet rázunk, pakol, közben beszél, meg sem áll.

– Jó, hogy végül januárban küldték ide. Ilyenkor mindig elromlik a konvektor. Ugye ért hozzá egy kicsit?

Hallgatok egy másodpercig.

– Eddig nem volt dolgom ilyesmivel.

– Kár – legyint. – Csak gondoltam, hátha, ha már ilyen szép magasra megnőtt. És betegekkel volt már dolga?

– Kérem?

– Á, mindegy. Csak kérdezem. Azt mondták, volt a sebészeten. Az már valami. Nem úgy, mint Dóri kisasszony. Tavaly ilyenkor jött ő is, egy napot nem dolgozott előtte, s mire mindent elkapott, nyár lett. Na de nem kárálok. Mindjárt itt is vannak.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó.

A doktornő lép be. A múltkorról nézve mintha kicsit összement volna, de a tartás ugyanaz. Nem néz rám, le sem lassít. A táskáját leteszi, kezet mos, köpenyt akaszt. Úgy mozog, mintha a tér volna hozzá igazítva.

Az eddigi rezidense követi, fél lépéssel mögötte. Ugyanaz a polárköpeny, papucs, egymás mellett ülnek le, az iktatógép két oldalán.

A doktornő nem szól. Nem mutatkozik be. Felém sem néz.

Nusika abbahagyja a ténykedést. Állok a szoba szélén, köpenyben, szereposztás nélkül.

A váró előtt padlóreccsenés, csoszogó léptek, kopogás.

– Tessék – mondja a doktornő, nem nekem, arccal a bejárat felé.

Belép az első beteg.

 

* * *

 

Lassan sodródik be, hiába lapozgatom fejben a tünettan járásos fejezetét, nem akad be semmi, amit ráhúzhatnék. Kabátban marad, úgy áll, mintha csak leltározni jött volna. Középkorú férfi, apró arcú, csapott vállakkal, a sapkáját a kezében gyűri.

– Kezicsókolom, doktornők. Boldog új évet maguknak!

A doktornő felnéz a papírból. Egy pillanatra felém pillant, aztán a betegre.

– Tessék, doktor úr – mondja, és hátradől a székben.

Nem ünnepélyes, csak jelzi, hogy öt percre rám ruházta a betege összes baját.

A férfi rám bámul, nem érti, aztán végigfut a köpenyemen, még nagyobb a zavar.

– Üljön le – mondom.

Leül. A szék megnyikordul alatta.

– Mi a panasza?

– Nem alszom. Már jó ideje.

– Mióta?

Vállat von, aztán rájön, hogy még ez is túl nagy mozdulat válasznak.

– Nem tudom. Hónapok óta. Nem jön az álom. Már feküdni se jó.

– Szed rá valamit?

Felélénkül, végre a tárgyra tértünk.

– Mindent – mondja. – Amit csak lehet. Otthon van egy egész pungával.

Igyekszem nem fennakadni, sem szóval, sem arccal mutatni, hogy hát megérkeztünk.

– Miket pontosan?

Sorolja. Két benzó, egy antidepi, egy, amit a múltkor a doktornő írt fel, meg valami, amit a szomszédja adott, hátha.

Bólintok, nem jegyzetelek.

– Vérnyomást mérünk – mondom.

Kibújik a kabátból, felgyűri az ingujját. A karja meleg, a bőre száraz, szőrtelen. Felteszem a mandzsettát, vajon mikor csinálhattam ezt utoljára. A fülemben belüktet a szíve, aztán ismét elhal. A számok pont annyira magasak, amennyire ilyen tájakon illik. 

– Fáj valahol?

– Nem – rázza a fejét. – Csak az éjszaka hosszú.

Leengedem a mandzsettát. Visszaülök.

– Mikor fekszik le?

– Amikor sötét van.

– Mikor kel?

– Amikor világos.

– Napközben alszik?

Elgondolkodik, mintha életében először merülne fel a lehetőség.

– Nem. Dolgom van. Ebéd után néha megszusszanok.

Bólintok megint. Ezen nincs mit operálni, a fejemben semmi nem mozdul el.

– Kávé? Alkohol?

– Csak ami kell.

– Mit csinál lefekvés előtt?

Hallgat. Rám néz.

– Gondolkodom.

Ismerős terep, mégsem az enyém.

– Nézze – mondom végül –, amit most csinál, az nem segít. Nem attól lesz jobb, hogy még hozzáteszünk.

A férfi rám mered, aztán a doktornőre.

– Inkább nyesegessünk kicsit. Először azt hagyja el, ami nem a magáé. Aztán amit legelőször mondott.

– És ha nem alszom? – kérdezi.

– Attól nem lesz nagyobb baja – mondom. – Csak fáradt marad.

Megemészti. Bólint.

Felállok, kezet nyújtok neki. Zavarban van, késik egy ütemet, mire elfogadja. Gyorsan elengedi.

– Ennyi?

– Ennyi.

– Akkor jó – mondja, mintha ezt vártuk volna mindketten.

Kimegy.

A doktornő csak akkor szólal meg, amikor becsukódik mögötte az ajtó.

– Jó – mondja. – Elegáns volt.

Nem dicséret, inkább kategória. Felnéz rám.

– Kicsit atyáskodó, kicsit reduktív, de jó matéria. Azért még dolgozni kell rajta.

Bólintok.

– Na, akkor üdvözlöm, kolléga, remélem nem baj, ha tegezlek. Gyorsan körbevezetlek.

Az íróasztal sarka felé bök az állával.

– Ez lesz a helyed. Ha túl magas, hozz másik széket, hátul van még elég. Állítani nem lehet, párnát se tegyél rá. Műanyag, és fontos, hogy tisztítható legyen. 

Aztán oldalra biccent.

– Ő itt Dóri. Ő pedig Nusi. Ha elakadsz, segítenek.

Visszanéz rám.

– Azt hallottam, nagy hős voltál a klinikán.

Megáll egy pillanatra. Nagyon kell figyelnem, hogy ne forgassak szemet.

– Itt nem vagdosunk – mondja végül.

A váróban már mocorognak. A következő kopog. Érzem, hogy valami kimaradt, megnevezni nem tudom. A kezem még mindig a levegőben tartja a mozdulatot, nincs ahova letegyem.

– Tessék – mondja a doktornő.

Most már nekem.

 

* * *

 

Testes néni, amolyan népcsoport-specifikus, de jól tartja magát. Amikor leül, kifújja magát, a táskáját az ölében szorongatja, legalább van mibe kapaszkodni.

– Hol fáj? – kérdezem.

– A fejem, doktor úr.

– És pontosan hol?

Oldalról érzem a doktornő tekintetét. Nem szól, csak odanyúl, kézfejemre teszi a kezét. Szappanszagú, szobameleg, olyan súlyú, hogy elég, haladjunk.

Visszafordulok.

– Inkább reggel fáj, vagy este?

– Jaj, lelkem – tárja szét a kezét a néni –, azt én honnan tudjam. Ha meg tudnám mérni, mennyi a fájdalmam, attól is megfájdulna a fejem.

Nyúlok a vérnyomásmérő felé, de már intenek is Nusinak, ez az ő terepe. Szorít, fújtat.

– Százhatvan a hetvennel – mondja Nusi.

– Nem csoda, ettől bizony fájhat is. Mit szedett eddig?

– Valami zé betűset – mondja. – A doktornő mondta, hogy csak este vellegessek belőle.

Felírok egy prilt, már nyomnám a rögzítést, amikor érzem, hogy a doktornő a képernyőre mered.

– Hadd lássam! – mondja.

Odahajol a monitorhoz. Kattog, gépel, feltölt, gyorsabban, mint ahogy követni tudnám.

– Mehet – mondja végül.

A néni előbb ránéz, aztán rám, gyanakvón, mintha lemaradt volna valami, felveszi a pufajkáját, és lassan kirisszál.

Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a doktornő még mindig a képernyőbe bámul.

– Majd megbeszéljük – mondja. – Haladjunk, még hosszú a nap.

Ezután csak darálás van, hogy érjük utol magunkat, mert a doktornő délután terepre megy Dórival, én pedig lefaragom Nusival a lépéshátrányt, amit túl nagy körültekintésemben generáltam.

Van viszont egy szent rítus, amit senki nem hagyna ki távozás előtt, ötven beteg mellett sem.

A doktornő jelentőségteljesen Dórira néz, Dóri átnéz Nusira, ő pedig feláll, és megtölti a vízforralót. Előveszik a csészéket, mindenki kap két mokkáskanál neszkávét, felhúzzuk, amíg a hab ki nem domborodik a csészéből. Beleszagolok, érzem, ahogy a hátamon megemelkedik a köpeny. A doktornő nem ül le, a paravánnak támaszkodik.

– Ide figyelj, kolléga! – mondja. – Itt nem klinikát játszunk.

Nem emeli fel a hangját, de már feszül a nyakamon a köpeny felső gombja.

– Amit te csinálsz, az rendes, lelkiismeretes medicína. Csak itt ez a kutyát nem érdekli.

Szemembe fúrja a szemét. Lenézek a kávéhabra.

– Láttad azt a nénit is, nem a fejfájása a baja. Az egész teste recseg-ropog. Ehhez nem kell mandzsetta, csak egy valamirevaló szem.

Kortyol a kávéból, felveszi a kabátját.

– Ha mindenkin végigfuttatod a tankönyvet, estig megérjük dologgal. Az emberek itt nem attól gyógyulnak, hogy mindent megmérünk rajtuk, hanem attól, hogy nem mérjük túl.

Leteszi a csészét.

– A gyógyszereid rendben vannak, nem szépek, de legalább bajt nem csinálsz velük. A nagyobb gond az, hogy mindent egyszerre akarsz megoldani. Itt ez nem így megy.

Fogja a böhöm gyógyszertáskát, elindul kifelé, Dóri kíséri.

– Este lapozgassad kicsit a Heroldot. Nem az egészet, csak azokat, amiket ma úgy éreztél, hogy elrontottál.

Az ajtóból még visszaszól.

– És ne aggódj, fiam, itt senki sem miattad fordul fel. Ha igen, az úgyis régebben kezdődött.

 

* * *

 

A doktornőék már ellibegtek, amikor összeszedem a csészéket.

Nusi marad, mindig ő zár, de ácsorog még pár eset a váróban. A kagyló fölé hajolok, engedem a vizet a szivacsra, nyomkodom kicsit a habot, tudnám ezt csinálni még fél óráig. A porcelán alján évgyűrűk, lassan kapargatom körömmel.

Fiatal nő lép be, maga után húz egy kölyköt. A gyerek billeg, latyakos lábbal rugdossa a formaszék lábát. A hegesztés melletti összeaszalódott rágógumikat tapogatja. Benyúl a szájába, nyomogatja a ki nem bújt fogai helyét.

– Bubukám, ne – mondja az anyja. – Hát gondolj bele, milyen kakás most a kicsi kezed, még jobban meg akarsz betegedni?

A gyerek ránéz.

– Anyu, miért vannak kint az ereszeid?

Az anyja felnevet, végigsimít a kézfején, mintha azzal be tudná nyomni a vénáit.

– Ne csináld már – mondja. – Meghallja a doktor bácsi, s előveszi a nagy szurit, lesz aztán áu meg váu.

A kölyök rám néz, iszonyú magasra vonja a szemöldökét, végigmér, hogy kitelik-e tőlem, amit az anyja beígért. 

Ekkor hasít belém, hogy mostantól gyerekekkel is dolgozom.

Látom az egész folyamatábrát, ahogy végigtekereg a fején, levonja a következtetést, hogy nem, a doktor bácsi nem fogja beváltani a fenyegetős kupont. Rákezd valami ovis dallamra, amit intonáció alapján nemigen tudok azonosítani.

Kiver a víz. Nusi már készíti az injekciót, banális moldamin, felold, beszív, kikocogtat. A tű hegyére felszalad a lé.

– Gyere ide – mondja a gyereknek.

A kissrác nem mozdul, aztán benyomják a gombját, hirtelen üvölteni kezd. Nem sírni, hanem visítva bömbölni. Becsukom a bukón felejtett ablakot.

– Fogd le! – mondja Nusi, nem néz rám.

Megdermedek.

– Most – mondja. – Mindjárt szúrom.

Odanyúlok. A gyerek rángatózik, csúszik az ágyon, az anyja szorítja a lábát, gyenge hozzá. Megfogom a karját, alig tudom tartani, olyan erő van benne.

A gyerek üvölt, a gyógyszer csorog az izmába. A nyaka megfeszül, és mielőtt el tudnám húzni a karom, beleharap. Nem reflexből. Megfontoltan, tiszta nézéssel.

Összezárja az állkapcsát, látom a vigyort benne.

Érzem a fogait, ahogy belém mar, a fájdalom tiszta, körülhatárolt, meglepően személyes. Nem tudom, mit kéne csinálnom. Felveszem a tekintetét, nem engedem el.

– Kész – mondja Nusi.

A gyerek még harap egy pillanatig, aztán elenged, a szája széle könnyes-taknyos nyál.

Az anyja kapkodva törölgeti, magyarázkodik, közben már húzza kifelé.

A gyerek az ajtóból még visszanéz rám, nem dühös vagy győztes, csak felmér.

Lenézek a karomra. Nyolc vörös pöttyöcske egy koszorúban. Másnap is látszani fog. Nusi pakol.

– Ne félj – mondja. – Azt már megjegyezték, hogy milyen türelmes az új doktor bácsi. És azt is, hogy nem engedsz az igazadból.

Nem válaszolok. Kimegyünk. Új kulccsal fordítom el a zárat.

 

* * *

 

A házban még nincs rendje a dolgoknak, amikor megérkezem. Egy pillanatig nem tudom eldönteni, a régi szobánkba lépek-e, vagy egy átörökített változatába. Idegen, viseltes dívány a fal mellett, rajta a mi párnáink, érinthetők vagy érinthetetlenek. A konyha linóleumán futószőnyeg, kétrét hajtva, hogy kevesebbet botladozzunk benne, a sajátunk felcsavarva áll a sarokban, nehogy por érje. Könyvekből rakott dohányzóasztal, rajta törülköző, utazóvasaló. Bepiszkálok a kályhába, teszek rá még egy rend fát. A fürdőben is begyújtok, ott először füstöl, aztán megadja magát. Lassan a falak is elkezdik beinni a meleget.

Eszter megérkezik, az előszobában vetkőzik, komótosan, tudja, melyik mozdulat mennyi időt ér. A csizmát nem rúgja le, inkább kibújik belőle, egymás mellé teszi őket, orral kifelé. A kabátját a fogasra akasztja, de nem igazítja meg.

Leül a padlóra, hogy lehúzza a harisnyáját. Az egyik lábát maga alá húzza, a másikat kinyújtja. Ujjal óvatosan követi a szálirányt, nehogy körömmel beleakadjon. Figyelem, nem azért, mert látványos volna, hanem mert teljesen belefeledkezik.

Odamegyek, leülök vele szemben. A lábfeje a térdemhez ér. Megfogom, nem erősen, inkább csak annyira, hogy ne tudja azonnal kihúzni. Nem tiltakozik, csak felnéz.

– Ne kapkodd el! – mondom.

– Nem kapkodom – feleli. – De azért hideg a kő.

A kezem rajta marad. A harisnya alatt hűvös a bőre, tenyérrel melegítem. Nem simítom végig, nem keresem a hatást, csak tartom, amíg kihúzza a lábfejét. A nejlon a kezemben marad.

– Ilyenkor mindig elfelejted – mondja.

– Mit megint?

– Hogy nem szökni készülök.

Elkacagja magát, feláll. Nem válaszolok. A harisnyát a szék támlájára teszem, majd később elintézi.

A konyhába megy, vizet tölt, még nem szokta meg az itteni csapvíz ízét, beleborzong. Még mindig az előszobában ácsorgok, iszom a félbehagyott mozdulatait, a ferde kabátját, a cipősorát, a friss ujjlenyomatát a poháron.

– Mindjárt mondom – szól ki. – Csak hagyd, hogy megérkezzek.

Amikor először hallottam a megérkezésigényét így kinyilatkoztatni, azt hittem, valami háziasszony-filozófiaiskola rántotta be. Mostanra már, vicc nélkül, látom, ahogy a hazatérő Eszter testébe, ha békén hagyják, tényleg visszacsordul Eszter.

Végül kijön, leül mellém, a térdünk majdnem összeér.

– Kezdjed te – mondja.

– Inkább te.

– Akkor előbb vacsora – és feláll. – Aztán beszélünk.

Nem tiltakozom. Friss tojást vesz elő a cekkeréből, kenyeret, vajat, jégcsapretket. Ahogy habarom a rántottát, érzem, a csuklóm zsibbadni kezd, mintha minimum harminc klippet raktam volna be egymás után. Eszterre sandítok, nem veszi észre. Valami rádiós slágert dúdol, tömések közben szedhetette fel, közben billeg hozzá. Mondtuk már neki, hogy az ő munkáját manapság ülve végzik, de ő old school, muszáj állandóan járatnia a lábát. Ugyanezt csinálja, miközben leporolja a viaszosvásznat, két tányért és lapítót tesz középre. Nézem, és hirtelen felvillan bennem, hogy én ezzel a rémprecíz kezemmel, a rezivizsgás pontszámommal egészen máshol is lehetnék, s erre most itt állok, vacsorát készítek ebben az olvadtvajszagú konyhában.

– Tudod – mondja –, nem kell mindenben már első napon remekelni.

Elveszi tőlem a túlvert tojást, serpenyőbe csorgatja, arcomba néz. Bólintok végül, nem azért, mert egyetértek, hanem mert felfogom. A nap még gomolyog bennem, a rendelő szaga, csodálkozások, visítás, most még jobb nem bolygatni.

Eszter leveti a pulóverét, a szék támlájára dobja, alatta egyszerű belebújós köpeny, még nem rendelőszagú. Leül velem szemben.

– Na – mondja. – Most már tényleg mondd.

Hallgatok és tudom, hogy innentől nem a vetkőzésről lesz szó.

Előre elneveti magát.

– Ugye nem te visítottál délután kettőkor a rendelőben? Még az út túloldalán is hallottam.

– Mondjuk úgy – mondom –, hogy valaki a számból vette ki a szót.

Végre leülünk, eszünk. Nem siet sehová, a villát leteszi két falat között.

– Nálunk ma alig volt beteg – mondja. – De nem az a jóleső kevés, hanem a kivárós, tudod. Cserében ismerkedtünk, vagy legalábbis a főnök szórakoztatott egyfeszt. Képzelheted, milyen sztorikat hallottam hetvennégyből, a diplomaosztója előtti fúrófejvásárlásról. Ez az ember a fél életét kocsmai verekedések feltörléséből rakta össze. Gondold el, hányszor elmondta ezt már a betegeinek, s ők csak ültek ott, tátott szájjal, semmit sem tudtak mondani rá – röhög a fogorvoshumorán. – Állítólag volt egy csomó jó technikusa, csak közben mindenki elfogyott mellőle.

A kenyeret tépi, a morzsák szétszaladnak a rántottán.

– Mindenesetre felmértem a főnököm. Hát fogat húzni azt tud, meg azt szeret is, a többit majd átveszem én.

Megtörli a száját, mielőtt röhögne.

– Ezt kapd ki, a lelkemre kötötte, hogy péntekekre gyűjtsem neki össze az összes húznivalót, ő majd akkor bejön, s lerendezi fél délelőtt. Szóval nekem kell összerántani a rendes praxist.

Kenyértörés.

– Gondoltam, félévkezdéskor végigmegyek az elemiseken. Szűrés, fogmosás. Ha a gyerek hazaviszi, hogy volt egy doktor néni, az már valami.

Felnéz rám.

– Ennyi. Nem egy nagy etvász.

Szépen beigazítja a villáját a tányér közepére, amikor észreveszi a foltot a csuklóm fölött. Megfogja a kezem, maga elé húzza.

– Ez mi?

– A visítás nyoma – mondom gyorsan. – Semmi baj, látod, milyen kicsi fogíve volt.

– Én azt látom, de akkor most megragadom az alkalmat, hogy elmondjam. Ha valamelyik kolleginád a rendelőben így nyúl hozzád, én meggyúrlak.

Vigyorgok, hát persze, ez a veszély nem fenyeget. Később, már evés után jut eszembe a harisnya, és hogy ma mínusz négy fok volt, és egész nap abban ült, de inkább csak ácsorgott a rendelőben. Nem tudom, kinek vagy minek szólt, az is lehet, hogy senkinek. Másnap is ott lesz.