Sokat gondolok mostanában Kafkára. És a szexre,

hogy csak elkezdeni nehéz, aztán evéssel az étvágy, lassan 

belejövünk,

mint a verset, még ha nem is mondják rá.

Úgy kezdeni el írni, ahogy mamám kezdi 

a szemöldökfestést: ráérősen, nem tartva a kegyetlen időtől.

Az elején harsány, de majd lekopik a nagyja.

Kafkára nem is gondolok igazán, pedig kéne, hiszen fontos,

helyette inkább mindig a szexre, és akkor már leginkább rád.

Olyan vagy, mint egy jégvibrátor: hűvös és izgató.

Kezdhetném így is, ha beszélni tudnék rólad,

arról, mikor megindult 

combjaink között a hűséges bizsergés, 

egymás szájszagának lassú megszokása.

Félhomályos szobákban élünk, a

fogcsálé redőnyön át folyton szivárog némi fény.

Mikor egyedül fekszem, szavakkal adok nyelvet a nyelvednek,

leképzem, ami történhetne, végigtapogatom a szájpadlásod,

végigsiklom a fogadon, majd vállad gödrein.

Kétszemélyes orgiákról álmodok.

Nehéz eldönteni, melyikünk a nagyobb örömszerző.

Érdes pokrócainkon nyújtózom, ringat

a mosogatógép, benne sok csillogó üvegdildó,

együttléteink trófeái. Sosem törnek el,

mindig csak repednek. 

A szilánkok szexről szexre mélyebbre mennek.

Mikor nem vagy itt, Kafka és én átváltozósat játszunk,

bolyongunk a rólad való emlékezésben.

Vele lehet igazán emlékezni, látod, mégis gondolok rá,

háttérből figyel, mikor belém harapsz.

Veled élek, te paskolsz, te cirógatsz, 

te hatolsz belém.

Mégis minden lázas bújás, simogatás és verés után,

mikor még szextől ziláltan lefutsz cigizni,

ő feljön az ágy alól, mint egy régi bűn.

Csak Kafka és én tudjuk igazán,

hogy amikor ezt az egészet megírom,

az az igazi aftercare.