[2022. április]
Melegítünk. Nem nagyképűségből, de biztos, hogy nyerünk. Nem először fogunk ezzel a csapattal játszani, simán vertük őket mindig. Így biztosan pályára állhatok én is. Amúgy sincs nagy tétje a mainak, amolyan edzőmérkőzés.
Kilátogat a mérkőzésre a sportpszichológus is. Én vagyok az első esete egyetem után. Nem is tudom, büszke kéne erre lennem? Talán inkább ciki. Írószert és füzetet szorongat a kezében. A palánk sarkánál figyelőzik, a mi kapunknál. Engem bámul. Engem, aki mindig csak kapufát dob. Feltett szándéka kideríteni ennek a pszichológiai hátterét.
Sanyi bácsi, az edzőnk felállít a kezdő hetesbe. Akkor szokott engem beállítani, ha már akkora fölénnyel vezetünk, hogy nincs veszíteni valónk az én kapufáimmal sem. Mindenki azt hiszi, hogy bravúrozni állok fel. Sőt, mekkora tehetség, hogy mindig kapufát tudok dobni. Aztán vagy lesz belőle gól, vagy sem. Ez már mellékes. Csak én és Sanyi bácsi tudjuk, hogy valójában én nem vagyok erre képes, csak kapufát dobhatok. Tudom, most azért kell játszanom, hogy megfigyelhessen a pszichológus. Próbálok természetesen viselkedni. Zúdítom is a kapufát rendesen, nagy őrjöngés, tapsviharok kíséretében. A közönség imádja. Már legalább az ötödiket dobom, hopp, gól is lett belőle, amikor találkozik a tekintetem az apáméval. Elfordítja a fejét.
Második félidőben már szinte csak a cserepad játszik. Inkább edzés volt ez nekünk, mintsem mérkőzés. Több mint tíz góllal, játszi könnyedséggel nyerünk.
Meccs után, mint mindig, körbe ülünk a pályán, és Sanyi bácsi kiértékeli a játékot. Ezúttal részt vesz a kiértékelőn a pszichológus is. Mi több, szót kér. Néhány csapattársammal szeretne szóba állni a kabinetjében az „én ügyemben”. Még az edzőt is behívatja.
A meccsre kilátogatók már nagyrészt szétszéledtek, az utolsók közt hagyja el apu is a csarnokot. Azon gondolkodom, vajon el kéne mondanom, hogy csupán egy embert kéne behívatnia, nem az edzőt és nem a társaimat. Azt az egyet, aki, ha néz, görcsbe rándul a gyomrom, reszket a kezem, nem tudok összpontosítani. Aki kilátogat minden meccsemre, még ha száz kilométereket is kell utaznia. S ha véletlenül mégsem? Lelki szemeimmel akkor is látni vélem szigorú szemeit, elégedetlen arcát. A kézilabdalegendát magát, aki több évtizedes pályafutása alatt talán egyszer sem dobott kapufát. Apámat, akinek, ha belepusztulok sem tudom folytatni, sem befejezni elkezdett álmait.