SZERELMI HISTÓRIÁK HÁBORÚ IDEJÉN

 

Ukrajnában volt először dolgom nővel. Egy nap a nálam három évvel idősebb unokabátyám, Zamin javasolta, hogy menjünk el együtt Ukrajnába. Egy éve szerelt le a seregből, azóta csak tétlenül ténfergett a faluban, nem tudott magával mit kezdeni. Azt mondta, unatkozik itt, és előbb-utóbb szeretne továbbállni. Sokat mesélt az ukrán lányokkal töltött régi szép időkről. 

– Ha tudnád, öcsém, micsoda lányok élnek ott… szinte teljesen áttetszők. 

– Hogy érted ezt? – kérdeztem. 

– Olyanok, mintha üvegből volnának. Mikor esznek, szinte látni a torkukban az ételt. 

Egy tündérvilágnak képzeltem Ukrajnát; a gondolat, hogy megpillanthatom ezt az országot, olyan volt, akár egy álom. Nemrég fejeztem be az iskolát, őszre vártam a katonai behívót, úgyhogy megvolt rá az esély, hogy a saját szememmel láthatom majd mindazt, amiről Zamin mesélt. De addig is egy csodálatos lehetőségnek tűnt, hogy elutazzam Oroszországba. 

Augusztus végén nekiálltunk megtervezni az ukrajnai utat. Megvolt az odaútra szükséges pénzünk, már csak azt kellett kitalálunk, miből tudunk egy hétig ott maradni, aztán hazajönni. Zamin végül azt javasolta, hogy szedjünk gránátalmát a kertjükből, és vigyük magunkkal Ukrajnába. Részemről rendben volt a terv, ezután már csak ládákat kellett keríteni a gyümölcsöknek. Az unokafivérem rendelkezett mindenről; ő döntötte el, pontosan hogyan, milyen úton és hová utazunk. Először is Bakuba akartuk elvinni az „árut”, hogy onnan vonattal menjünk tovább Kijevig. Később aztán megtudtuk, hogy miután Abháziában az oroszok felrobbantottak egy hidat, a Tbiliszi és Kijev között közlekedő vonat most már Azerbajdzsánon haladt keresztül. Sokan nem tudtak erről az új járatról, úgyhogy a vonat szinte teljesen üres volt. Zamin éjjel-nappal nyüzsgött, mindennap megtette a göyçay-i vasútállomás és a falu közötti utat, hogy újabb információkat gyűjtsön. Csakhogy mialatt mi arra készültünk, hogy mindössze pár ládányi gyümölcsöt viszünk magunkkal, egyszeriben azt vettük észre, hogy majd’ egy tonnára nőtt a mennyisége. Egy csapat falusi kölyök segítségével felpakoltuk a ládákat a vonatra. Egy teljes kupét megöltöttünk gránátalmával, a szomszédos fülkében pedig mi magunk telepedtünk le. Emlékszem, 1990. szeptember másodika volt. Életemben először készültem átlépni Azerbajdzsán határát. 

Teljesen üres volt a kocsi. A szomszéd fülkében egy Volodya nevű bakui orosz ült. Hamar összebarátkoztunk. Amikor eljött az ebédidő, együtt bontottuk ki az elemózsiánkat, Volodya egy üveg vodkát tett az asztalra. Evés-ivás közben jobb kedvre derült, és gyorsan megoldódott a nyelve. A negyvenes éveiben járó férfi volt. A szavaiból azt vettem ki, hogy a felesége fertályon rúgva dobta ki otthonról azzal, hogy eredjen világgá pénzt keresni. Ez a számomra roppant idősnek tűnő férfi most szerencsét próbálni jött Oroszországba. Éppúgy nem volt pénze a visszaútra, akárcsak nekünk, de volt nála pár pénzzé tehető holmi; egy üveg paradicsompüré meg a felesége által kötött gyapjúkabát. 

Zamin jól beszélt oroszul, mély társalgásba merültek Volodyával, én pedig kimentem a folyosóra, és az ablakból bámultam a mellettünk elsuhanó tájat. Élveztem a vonatutat. Tudtam, hogy rengeteg élmény vár rám azon a földön, ahová megyünk. Kint esett, hideg volt, és fázni kezdtem, úgyhogy visszamentem a fülkébe. Volodya odanyújtotta nekem a kötött kabátkát, belebújtam, és leültem melléjük. Az egész testem átmelegedett. Hamarosan elnyomott az álom. 

Másnap már orosz földön jártunk. A kocsink megtelt újonnan felszálló utasokkal. Átmentem Volodya fülkéjébe, hogy visszaadjam a kabátkát, de azt mondta, maradjon csak rajtam, mert hideg van. Bent nagyon vígan voltak; tele volt a kupé a katonai szolgálatukat frissen letöltött, hazafelé tartó fiatal srácokkal, ettek-ittak, nevettek, beszélgettek. Marasztaltak engem is, de inkább kimentem a folyosóra. Egy szőke lány állt ott, és kifelé nézett az ablakon. Félelmetesen szép volt. Pont úgy nézett ki, mint azok a lányok, akikről Zamin mesélt, és valóban tündöklően áttetszőnek tűnt. Megkérdezte tőlem az időt. Így ismerkedtünk meg. Lénának hívták. Nem sokat tudtam oroszul, de azért eltársalogtunk erről-arról, elmesélte például, hogy volt már férjnél, aztán elvált, és van egy gyereke is. Én pedig elújságoltam neki, hogy éppen „üzleti” úton vagyok, gránátalmát szállítok Ukrajnába. Léna a Vinnicja nevű ukrán városban lakott. Megadta a számát. Mondta, hogy hívjam fel, ha esetleg Vinnicjában járnék. Azzal visszament a saját fülkéjébe. Megmámorosodva oldalogtam be a kupénkba. Rögtön megkérdeztem Zamint, hogy hol van ez a Vinnicja, és vajon el tudnánk-e arra kerülni. Kis híján felordítottam örömömben, amikor megtudtam, hogy éppen oda tartunk. Elmeséltem neki Lénát. Eh, ne éld rögtön bele magad, mondta, rengeteg Lénát fogsz még látni. 

Hajnalodott, mire a vonatunk Kijevbe ért. Átmentem Volodya kupéjába, fölébresztettem, aztán szívélyes köszönettel visszaadtam neki a kabátot. Egy nemes lelkű emberként emlékszem vissza Volodyára. Álmatagon megdörzsölte a szemét, nehézkesen feltápászkodott, és mormogott valamit válaszként. Aztán hirtelen felugrott, felkapta a kabátját, izgatottan áttapogatta a zsebeit, majd olyan fájdalmasan nyögött fel, mintha erőnek erejével pofon vágták volna. A katonacimborák, akikkel előző este mulatott, teljesen kifosztották. Volodyának még buszra való pénze sem maradt. 

Lerakodtuk a peronra a gránátalmás ládákat. Ami viszont ezután történt, egyszeriben sötét árnyékot vetett az Ukrajnával kapcsolatos összes rózsaszínű ábrándomra. Egyszer csak egy csapat siheder vett körül minket. Megkérdezték, kié az áru. Kiderült, hogy ún. „vámszedők”. Zamin előrelépett. Kissé félrevonultak „tárgyalni”. Összeszorult torokkal figyeltem a jelenetet, sejtelmem sem volt, hová fog kifutni a dolog. Mikor Zamin végre visszajött, közölte, hogy szart sem fognak kapni, egyetlen kopejkát sem ad nekik. Azután otthagyott a csomagok mellett, és elment, hogy utánanézzen a Vinnicjába induló vonatoknak. Rettenetes volt. Ott toporogtam egy idegen helyen a hidegben, ráadásul az egyik suhanc alig húsz méterre állt tőlem, és szúrós szemmel méregetett. Úgy éreztem, megsemmisülök a tekintete alatt. Kész lettem volna minden „árut” átengedni neki, csak hogy megszabaduljak ettől a rám szegezett szempártól. Zamin pedig továbbra sem látszott sehol. Ekkor megpillantottam Volodyát, amint kissé odébb, csüggedten gubbasztott a járda szélén. Hatalmas megkönnyebbülés volt otthagyni a gránátalmás ládákat, és leülni mellé. Rágyújtottunk. Volodya megkért, segítsem ki vonatjegyre valóval, hogy el tudjon utazni egy Kijev környékén élő rokonához. Adtam neki egy rubelt az amúgy is nagyon szűkös pénzemből. Nedves szeme mosolygott, szeretett volna mondani valamit, de a hála érzése erősebbnek bizonyult minden szónál. Aztán mintha csak erre várt volna, fogta a táskáját, és elballagott.

A következő napokban még sokszor megismétlődött ugyanez: Zamin ott hagyott egyedül a ládákkal, és eltűnt valahová, én pedig halálra rémülten vártam rá. Mikor végre visszajött, egy lenszőke ukrán volt vele. Úgy tűnt, hogy ez a fickó a „vámszedők” főnöke. Csakhogy már egészen más volt a felállás; a nemrég még fenyegető fellépésű suhancok most készségesen cipelték nekünk a ládákat a szomszédos peronig. Az unokabátyám egy igazi utcai harcos volt; mióta elbeszélgetett velük, szó nélkül csinálták, amit mondott. De a legmeglepőbb fordulat még csak ezután következett. Nem úgy utaztunk ám Vinnicjába, mint a többi utas. A ládáinkat a vonat hátulján lévő mozdony fülkéjébe pakolták be. Mi pedig a masiniszta helyén ülve néztük a sebesen robogó vonat nyomában futó síneket. Örömünkben hangosan énekeltünk, kurjongattunk; úgy éreztük, mintha az egész világ a miénk volna. 

Vinnicjában Vera Nyikolajevna házába mentünk. Ő volt Nadezsda anyja. Nadezsda meg az ex-barátnője Zaminnak. Egyébként Nadia is ott lakott a szomszédban. Úgy adódott, hogy éppen akkor járt náluk vendégségben Ludmilla is, aki Nadia egyik észak-oroszországi osztálytársa volt. Egyszeriben egy vidám mulatság közepébe csöppentünk. Ludmilla egyfolytában heherészett, minduntalan a többiek nyakába borult, nyakra-főre ölelkezett. A sok sörtől úgy kikerekedett, mint egy hordó, vörös arca és puffadt szeme volt. Ludmilla Vinnicjában született, de Arhangelszkben ment férjhez. Bár ott magasabbak voltak a fizetések, továbbra is sűrűn járt haza, és úgy tervezte, hogy előbb vagy utóbb visszaköltözik a szülővárosába. Már az első pillanatban úgy éreztük, mintha régtől fogva ismernénk egymást. Zamin ekkor rám kacsintott, azt tudakolva, tetszik-e a lány, és hogy van-e valami szándékom vele, csakhogy az én gondolataim továbbra is Lénánál jártak. 

Zaminnal fölkerestünk néhány helyi szövetkezetet, melyeket ismert, és megpróbáltunk túladni a gránátalmán. De nem túl sok sikerrel. Közben kezdtünk kifogyni a pénzből. Másnap Zamin vonatra szállt, és elutazott Csernyivcibe, a román határ mellé, ahol egy óriási bolhapiac működött. Zamin térképén a tájékozódási pontokat nem az egyes városok, hanem a szeretői jelentették. Csak azok a helyek léteztek a számára, ahol szeretője volt, ott érezte magát otthon. Amíg ő odavolt, én Vera Nyikolajevnával kettesben maradtam. Ennek a kényesen tiszta nőnek is megvolt a maga gyengéje. A szeme sarkából egyre csak az asztalon álló vodkásüveget nézte. Nem volt nehéz kitalálnom a gondolatait, úgyhogy megkérdeztem, tölthetek-e neki. „Dehogy, szó sem lehet róla”, tiltakozott, ám az arca egészen mást mondott. 

– Esetleg egy kortyot?

– Na jó, egy kortyot igen…

Az egy kortyból végül egy egész pohár lett. Aztán összeszedte magát. 

– Na, ennyi elég volt – mondta. 

Csakugyan már ez a kevés ital is elég volt ahhoz, hogy kiviruljon a kedve, és dalra fakadjon.

Este találkoztam Lénával. Ott voltam Ukrajnában, egy gyönyörű lánnyal sétáltam a parkban, közben fogalmam sem volt, mit csináljak, nem tudtam rendesen oroszul, és mindössze pár rubel lapult a zsebemben. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk. Az viszont élénken megmaradt bennem, hogy Lénának sürgősen pénzre volt szüksége, el akart menni Törökországba dolgozni, de nem tudta, hogyan intézze. Nekem ennél sokkal romantikusabb gondolatok jártak a fejemben; szerettem volna ott, a parkban átölelni, megcsókolni, Léna azonban kitért előle. Csak most látom világosan, hogy segítenem kellett volna rajta, mi másért maradt volna együtt egy kaukázusi férfival! A gyerekét egyedül nevelő nőként kétségbeejtő volt a helyzete. Akkor mindez nem jutott eszembe, de ha eszembe is jutott volna, semmiképp nem az a kaukázusi férfi voltam, akit Léna keresett. Lehet, hogy másnap már felvetett volna a pénz, ám aznap este csak egy csóró fickó voltam. Egyébként sem szerettem volna, ha Léna a pénz miatt marad velem. Talán hozzá tudtam volna kötni az életemet, ha arra kér, hogy maradjak ott vele Vinnicjában. Lénának azonban más elképzelései voltak.

Vettünk a boltban némi harapnivalót meg italt, aztán felmentünk a lakására. Megterítettünk a kis kávézóasztalkán, aztán fél pohár lélekmelegítő „grillka” vodkával koccintottunk az ismeretségünk örömére. Léna ezután föltett egy lemezt, és táncolni kezdtünk. Megérintettem a pólója alatt a meztelen hátát. Szokatlan melegség áradt a testéből. Léna is egyike volt a szinte áttetsző lányoknak. 

Ebben a pillanatban kopogtak. Léna kilesett a kémlelőnyíláson.

– A férjem az – mondta. 

Képzelhetitek a rémületem. Most aztán mindennek vége, gondoltam, ez az este elkerülhetetlenül vérfürdővel ér véget. Megpróbáltam gyorsan felmérni a lehetőségeimet. A szemem sarkából az asztalon heverő késre pillantottam. Álltam és vártam. 

Léna higgadt maradt. Megigazította a ruháját, és nyugodtan ajtót nyitott. Egy fiatal férfi lépett a lakásba. 

– Elnézést, nem akartam zavarni – mondta, kerülve a tekintetemet, majd odalépett a hűtőszekrényhez, kivett egy üveg italt, aztán elköszönt, és már ott sem volt. Léna visszaakasztotta a láncot az ajtóra. 

Ez az incidens némileg lelohasztotta a kedvem. Arra gondoltam, talán egy kis alkohol segít visszarázódni. Léna azonban nem akart többet inni. Meg akartam fogni a kezét, de nem engedte. Közben felébredt a baba a kiságyban, és felkelt, az ágy szélébe kapaszkodva, mintha valami gyakorlatot végezne. 

Léna frissen vált el a férjétől, még nem zárult le a hivatalos eljárás. Eszembe jutott, hogy talán csak bosszút akart állni a volt férjén azzal, hogy felhozott egy idegen férfit a lakására. Mintha meg akarta volna mutatni, hogy nélküle is milyen jól megvan. Ez most sikerült, amivel be is teljesítettem a szerepemet. Ezután ugyanis teljesen közönyössé vált, nem viszonozta a csókjaimat, és egy könnyed kis mozdulattal eltolt magától.

Lénával anélkül váltunk el, hogy szeretkeztünk volna. 

Magamra maradtam a házban Vera Nyikolajevnával. A szomszéd lakásban Ljuba is egyedül volt, miután Nadezsda az úti előkészületekkel volt elfoglalva. Az érkezésünk napján Törökországba készült, ma este pedig Kijevbe utazott el. Vera mama rendkívül ízletes borscsot készített.

– Szeretem, ha vendég áll a házhoz, amikor valami finomat főzök – mondta. 

Kinyitottam a hűtőt, és elővettem egy üveg vodkát. Az idős nő undorral rázta meg a fejét. Közben nem bírta levenni a szemét az üvegről. 

– Csak egy kortyot – mondtam. 

– Ha tényleg csak egy korty, akkor jöhet…

Felhajtottunk egy pohárral. Életemben nem ittam még olyan tiszta italt, mint az ukrán vodka. Vera mamának megvolt a maga saját elmélete a vodkáról: 

– Sokak szerint a vodkához valamilyen harapnivaló illik, szerintem viszont csak leveses étel mellé szabadna inni.

Ekkor csengettek. 

Vera mama könnyedén, szinte tánclépésben lejtett az ajtóhoz. Ljuba alakja bukkant fel az ajtórésben. Kikísérte Nadezsdát az állomásra, majd visszajött. A szokott vidámságával libbent be. Hozott magával egy szatyornyi sört is. Ez a lány teljesen rá volt kattanva a sörre. 

Hatalmas, húsos ajkai, fénylő orcái, fehér gyöngyfogai mind arról vallottak, hogy semmi mást nem ismer a boldogságon kívül. Ljuba tetőtől talpig maga volt a szenvedély. A legtermészetesebb módon ült le mellém, megfogta a kezemet, és a térdét az enyémhez simította. Gondolatban még mindig Lénánál jártam. Ha a mostani eszemmel meggondolom, tudom, hogy Ljuba gyönyörű volt, és szexi; minden férfinak legalább egyszer az életben ágyba kéne bújnia egy ilyen duci lánnyal. Csakhogy abban a pillanatban Ljubát taszítónak láttam. Sokszor elismételte, egyenesen az arcomba nézve:

– Ne legyél már ilyen gyámoltalan… 

Javasolta, hogy keverjek vodkát a sörhöz. Egy kevéssel kipróbáltam. Sose hittem volna, hogy ettől csaprészeg lehet az ember. Nemsokára mindhárman torkunk szakadtából nótáztunk. Alig értettem, amit Ljuba mondott. Végül felkeltünk, és táncra perdültünk. Úgy tapadtunk össze, mint két mágnes. Tánclépésben siklottunk el az ajtóig. Hamarosan Ljuba ágyában találtam magam. Levadászott, akár egy víziló, majd az ágyba vonszolt. Levetkőztem, és várni kezdtem a takaró alatt. Ljuba azonban nem sietett. Az igazi muri csak ezután kezdődött. 

Ljuba eszeveszett táncot lejtett.

Egyenként vette elő a szekrényből a különféle táncos ruhákat, hogy aztán önfeledt mámorban számomra ismeretlen néptáncokat adjon elő. Minden egyes tánc végén arra gondoltam, hogy biztosan ez volt az utolsó, és most már ő is bebújik az ágyba. De nem így történt. Egymás után sorjáztak a különféle népek táncai; volt ott cigány tánc, kaukázusi, görög, indiai, amit akarsz. Ljuba egymás után öltözött át az újabb meg újabb kosztümökbe, és fáradhatatlanul ropta. Patakokban ömlött róla az izzadság. Elképesztő látvány volt. Már-már azt hittem, sosem fog véget érni ez az őrület. A mai napig nem találok észszerű magyarázatot minderre. Még ha szerelmi előjátéknak is szánta, akkor sem kellett volna ilyen hosszúra nyújtania. Bár később megtudtam, hogy Ljuba még a férjhezmenetele előtt a vinnicjai táncegyüttes szólótáncosa volt, ez sem szolgált elegendő magyarázattal a dologra. Az ágyban azonban már nem volt folytatása ennek a fergeteges művészetnek. Mintha egy tüskés lyuk nyelt volna el a sötétben. Egyet horkantott, aztán elalélt, és mély álomba zuhant. Így aztán elég idétlenül ért véget az első szerelmi kalandom.

Az éjféli táncosnőm már kora reggel talpon volt, és holodect készített nekem reggelire. Nagyon értette a módját annak, hogyan kell kiszolgálni egy férfit, miként kell a kedvében járni. Megint fénylettek az orcái, és édesen piroslottak a húsos ajkai. A szerelmi játékunk befejezéseképp egy gyengéd harapásnyomot hagyott a nyakamon.

Zamin délután visszajött, majd az esti vonattal elvittük az „árut” Csernyivcibe. Soha többé nem láttam viszont Ljubát. 

Pál Laura fordítása

 

Fordítói megjegyzés:

A türk világhoz való sokrétű kötődésünk ellenére a fél kezünkön megszámolható lenne, hogy az elmúlt években hány mű jelent meg magyarul, amit azeriből fordítottak (egy-két népmese-válogatás, illetve a hivatalos azeri kultúrpolitika sorába illeszkedő kötetek, főleg a karabahi konfliktus vonatkozásában). Nagyobb arányban a ’70-es, ’80-as években adták ki itthon azeri írók műveit, köztük olyan klasszikusokat is, mint Anar és Elçin. 

Legutóbb 2010-ben jelent meg magyar fordításban a karabahi háborúkat tematizáló azeri novellagyűjtemény, ám ez a szépirodalomnál sokkal inkább a propagandakiadvány határán egyensúlyozó kötet lett. Karabahról azeri szerző tollából irodalmi igénnyel, az állami ideológia csapdáit messze elkerülve írt művet most először vehet kézbe a magyar olvasó. A 2014-ben a bakui Alatoran Kiadó gondozásában közreadott légies megjelenésű kis kötet igazi kötéltánc-mutatványra vállalkozott. Azerbajdzsánban ugyanis hatványozottan nehéz e témában az állami propagandát meghaladó műveket alkotni, mégpedig azért, mert az árnyaltabb megközelítésekre rezisztens, nacionalista szólamokkal átitatott hivatalos irodalmi szcénában kimondva-kimondatlanul is elvárás, hogy az ellenség irányába csak patikamérlegen lehet empátiát mérni. Ha egyáltalán. Rasim Qaracának sikerült a bravúr: az olyan leheletfinom gesztusok, mint a zamatos örmény borok vagy az örmény szerető nyújtotta örömök dicsérete, csendben ellehetetlenítik az ellenség bárminemű démonizálását. Egy olyan kulturális miliőben, ahol még a lélegzetvétel is méretarányos, roppant súlyos árat fizethet az az író, akinek mégis megszalad a tolla. Amikor Azerbajdzsán egyik legünnepeltebb szerzője, a Nobel-díjra is jelölt Akram Aylisli (1937) 2013-ban egy orosz lapban publikálta a Kőálmok című novelláját, melyben az örmények ellen elkövetett azeri pogromokról írt, elnöki rendelettel tüstént megfosztották „A nemzet írója” nevű rangos címtől, kis híján meglincselték, könyveit köztereken égették el, és komoly vérdíjat ajánlottak fel annak, aki levágja az író egyik fülét. Ebben a dél-kaukázusi kis országban súlyos ára van az őszinte szónak, jelenleg is tucatnyi tollforgató ül börtönben. A szovjet típusú hagyományokat továbbörökítő állami kultúrpropagandával bátran szembehelyezkedő, független azeri írástudók egyik vezéralakjának számító Rasim Qaraca (Rasim Garaja) 1960-ban Şirvan városában született költő, író, kritikus, műfordító azon maroknyi irodalmár közé tartozik, akik nem félnek nyilvánosan szót emelni a bebörtönzött közszereplőkért sem. Qaraca a Szabad Írók Mozgalmának vezetője, a kísérletező szellemiségű, az irodalmi hagyományokat újragondoló, markáns világirodalmi profillal bíró, bakui székhelyű Alatoran nevű független irodalmi folyóirat és kiadó alapító tagja, egyúttal az első, azeri nyelven megjelenő irodalmi honlap szerkesztője.