Karolina, én nem vagyok sem gőgös, sem feszült, hiába mondják ezt rólam a kollégáim. Nincs igazuk. Kedves, őszinte és spontán embernek tartom magam, amire bizonyítékként három érvvel tudok itt és most szolgálni. Az első érvem az, hogy én mindig elmondom őszintén azt, amit gondolok, és azt is, amit érzek. Az őszinteségemmel talán azt a benyomást keltem egyesekben, hogy nyers vagyok, nem törődöm mások érzéseivel, de ez nem érdekel, mert nem az én hibám, hogy félreértenek. A második érvem az, hogy tudok spontán viselkedni és felszabadult lenni, természetesen az ezekhez szükséges körülmények fennállása esetén. A harmadik érvem pedig az első kettő összegzése és a gyakorlatba való átültetése: most örülök annak, hogy itt vagy. Örülök annak, hogy mi ketten itt vagyunk, és annak is örülök, hogy ez a modern és elegáns étterem, ennek az irodaháznak az alsó szintjén itt van, és ennél az asztalnál – amelynek felülete a tisztaságtól fehéren ragyog – együtt ülhetünk.

Karolina, engem büszkeség tölt el, hogy mindketten ebben a belvárosi épületben töltjük munkával a mindennapjainkat, mert ez azt jelenti, hogy jelentős karrier áll nemcsak előttünk, hanem mögöttünk is, és ma már harmadjára tisztelsz meg azzal, hogy velem ebédelsz. Büszke vagyok arra, hogy én idáig, eddig a hármas számig, a harmadik közös ebédig eljutottam veled. Ülsz velem szemben, a fejedet hátulról világítja meg az utcáról beömlő fény, a hajadat gyakran igazgatod, és ha jól látom, ugyanaz a ruha van rajtad, ami az első ebédünkkor – szürke alapon apró virágmintás. Nagyon szép vagy benne. 

Okos, rátermett, az életet komolyan vevő, magas, barna hajú, jóképű és mindig öltönyt viselő embernek tartanak engem, akik ismernek, és nem tévednek, mert okos vagyok, rátermett, az életet komolyan veszem, és magas vagyok, barna a hajam, rendkívül szépek az arcvonásaim, s most is, mint mindig, öltönyt viselek. Mi se tévedjünk soha, Karolina, ezt kívánom magunknak, és biztos vagyok benne, hogy ez a kívánságom teljesülni fog, mert én sohasem kívánok olyat, ami ne teljesülne, mivel az olyasmit fölösleges kívánni. Tudom, hogy tévedni emberi dolog, de én nem szeretek tévedni, ezt, kérlek, fogadd el. 

Karolina, miért vagy nyugtalan? Menned kell valahova? Kérlek, még várj, mert szeretnék visszaemlékezni arra a napra, amikor megismertelek, arra a szerda délutánra, amikor te, aki már nem vagy olyan fiatal, mégis képes vagy nagyon gyors léptekkel haladni, egy meggondolatlan irányváltást követően átvágtál előttem a járdán itt, az irodaház előtt, és én véletlenül megrúgtam a bokádat, te pedig elestél. Sohasem felejtem el a dühtől és megvetéstől izzó, gyönyörű kék szemeidet, amelyekkel a földön fekve rám néztél, mert abban a pillanatban megláttam bennünk azt a sok kedvességet, odaadást és elfogadást, ami benned lakozik. 

Karolina, gyönyörű vagy, de egy darab krumpli kiesett a szádból. Nem baj, csak észrevettem. Vedd fel, kérlek! Ne maradjon a földön, hiszen ez egy rendkívül tiszta és elegáns étterem. Ledermedtél? Kényelmetlen a széked? A szemeiddel azt üzened, hogy valami kellemetlenség ért. Fel akarsz állni? Nincs rá okod, és ha én ezt mondom, akkor el kell hinned, mert jót akarok neked. A téma, amely foglalkoztat, és amiről most beszélni akarok veled, rendkívül fontos. Miért állsz fel? Még nem fejezted be az ebédet. Sietned kell? Menjek veled? Félbeszakítod az együttlétünket. Ez nagyon rosszul esik nekem. Tudod, hogy ezzel komoly akadályt gördítesz a nagyszerű, közös jövőnk elé? Neked most nem ezt kellene csinálnod. Rendben, nyugodjunk meg. Az lesz a legjobb, ha most mind a ketten megértéssel fordulunk a másik felé, és holnap ebédidőben újra találkozunk. Akkor fogom megkérdezni, amit most nagyon szerettem volna. Jó lesz úgy? Karolina, a krumplit miért nem vetted fel?