„Mint lakomán szeretők, keveredjen a bánat örömmel,
Bakkhosz Erósszal, a víz buja borral bennetek, élő,
drága edények, igaz, szép, khalkiszi műremekek – most
kantharoszával a részeg Erasztész mélyetek áldja!”
    (Eunomosz)

Finom amphorák, kratérek,        kantharoszok, külixek,
vízhordó hüdriák, hűs        boroskancsók, merítők,
korsócskák, csészék, serlegek,        festett ivóedények,
állatfejes rhütonok,        csodás vázak Athénból,
Korinthoszból, Rhodoszból        s a thrák Khalkidikéből.
Mindet szeretni tudtam…        Szépek voltak Taraszban,
szépek Lakóniában        vagy Poszeidóniában –
sokfajták is Szamosztól        föl Magna Graeciáig,
s legszebbek Attikában…        Hősökkel, istenekkel,
halandó ifjúsággal,        lakomára gyűlt fiúkkal
s bölcsekkel díszítettek –        szerelemmel, élvezettel,
szőlőindás hajókkal,        részeg szatüroszokkal
s Phoibosszal díszítették        neves, nagy vázafestők
meg ismeretlen mesterek:        nagy, névtelen művészek.
De hajdan értük is sírt,        sóhajtozott a Hajnal,
miképp egy halhatatlan,        Durisz-festette tálon –
halott fiát örökre        megtartja, fogja Éósz,
s szívére vonja Memnónt:        a szépet és veszendőt.

(1932. január 15–21.)