[Látó, 2006. február]

Mikor meghalt a bűnös        Ekbatanában a társa,
magába hullt, bezárkózott,        keservesen zokogva
megint vedelt, dühöngött,        üvöltözött – hiába,
hiába lett nagy isten,        ha nem mindenható lett,
hiszen meghalt barátja,        kihunyt hű szeme fénye!
Hibbantan, észveszejtőn        hörgött, hogy vége, vége,
Ekbatanát s rohadt vidékét        földig rombolja érte!
Babilónban temessék,        majd birodalmi gyászt ül,
háromezer művészt is        odagyűjtött már Hellászból –
hős versenyeket rendez,        színházi játékokat,
tort, tomboló tivornyát,        hatalmas hekatombát!
Úgy tartják, akkor Erósz        rá őrjöngést bocsátott,
s mint elrettentő Árész,        rögtön, vak őrületben
lemészárolt, kiirtott        ártatlan népeket,
mert meghalt a szerelme,        vesszen mindenki tűzben,
pusztítson, gyújtogasson        vágya – borítsa lángba
egész Babilóniát most!         (Mindig ez jut eszembe,
ha gyertyát gyújtok este –        lelkedre gondolok s rád,
ha hosszan nézek reszkető,        vonagló, vézna lángba.)

(1919. október 28.)