Olyan ez, mint egy szar pszichothriller, amikor a reflektor végig egyetlen potenciális elkövetőn van. Végül pedig kiderül, hogy valaki teljesen más, addig gyanútlan szereplő a gyilkos. No, nem feloldozlak a bűneid alól. Ezt amúgy sem tehetném. Csak belátom, hogy áldozat is voltál egy személyben. 

Talán ma már nem gáz levelet írni neked. Korábban is megtehettem volna, úgy hiszem, ez egy működőképes csatorna lehet közted és köztem. De az is lehet, csak egy újabb gyermeteg próbálkozás. Volt már egy balul elsült kísérletem, amikor elcsent italod helyett csak néhány fehér papírra írt sort hagytam a cipősszekrényben. Őrjöngtél. Kikaptunk érte mind. Többé nem volt merszem megtenni. Most azonban nem veszíthetek semmit.

Mindig azt mondtad: „Jó magból jó származik.” Ennyi volt részedről a dicséret, ha jeleskedtünk valamiben. Persze, a kocsmában hangot adtál büszkeségednek. Gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy a te magodból származom, és megfeszített erővel tiltakoztam ellene. Szentül hittem, hogy mindaz, ami bennem jó, annak semmi köze hozzád. Szégyelltelek, megtagadtalak nemegyszer. Az „olyan vagy, mint apád”-nál nem létezett számomra sértőbb bántás.

Nemrég azt mondtad a kislányomnak, hogy gyönyörű. Én órákat sírtam ezen, hogy miért nem mondtad kislányként nekem soha? Meghat, amikor az öledbe ülteted, énekelsz neki, a kedvenc csokiját veszed, a kezét fogva mesélsz. Kompenzálsz. Kimondatlanul, talán nem is tudatosan. Én viszont tudatosan engedem ezt meg neked. Ettől talán jobb embernek érzed magad, vagy úgy, hogy még nincs veszve minden. A fenébe is, szerethető vagy, ahogy a kisasztal fölé görnyedve Barbie-babát színezel. 

Ma már tudom, hogy te vagy bennem, aki akar, aki küzd. És te vagy bennem az is, akinek letörik a szárnyait, ha hagyja.

Olyan ez, mint egy rosszul sikerült pszichothriller. Csak remélni tudom, hogy még nincs vége.