[Látó, 2010. január]

Na. És még megsértődnek egyesek, amikor azt merem mondani, hogy minden nyugalmi állapot és a netán hozzá társuló boldogság, egyszerűen csak átmeneti – mormogta Leibowitz.
Ha az ember eleve szenvedésre predesztinált, inkább jellemzik a verejtékes–rémséges, vagy egyszerűen csak kellemetlenül levetülő álmok, a cinizmus, a nihilizmus és valamely balga büszkeség mindenek felett. Teljes metamorfózisra semmiféle reménye nincsen senkinek, és az a kevés is, ami esetleg összejön, az is átmeneti. Na persze, mindenből meg lehet valamit menteni. Vajmi keveset. Fárasztó építkezés.
És igaz volt, nagyuram, azon szavam, melyben kihasznált mivoltomról szóltam. De hát mindannyian használva vagyunk csak. Leibowitz is csak egy használt haszonlény.
Kártékony haszonlény, mondja belőlem Habis. Habis Leibowitz, aki arra törekszik, hogy ne legyen fogyasztó. Mindezt úgy, hogy nem hal meg. Fárasztó törekvés ez is. Főleg, hogyha az ember tévelygő, s nem találván önmagát némely pillanatokban, szikét feszít az ereknek. Mindennek az ismételgetése előbb-utóbb elbutuláshoz vezet. És a halál örök vendég marad életünkben, az első ilyen érvágó pillanattól kezdve. S jelenléte egyre terhesebb lesz – mondja Habis Leibowitz, ki immáron átvészelte az érvágó pillanatokat, s keservesen igyekszik megszabadulni a haláltól, aki mint anyajegy, ül a bőrünkön, húsunkban, s menni nem, nem és nem akar.
Kehes a ló. Kehes a gazda is.
Azt mondta, ő az én gazdám. Üzenem neked, te fehérmájú eb, hogy Habisnak nincs gazdája. Nem volt, és nem is lesz. Az, hogy a lábam között melegedtél, nem jogosít fel semmire. Sőt.
Szóval a gazda meg a ló... krisztusi korban vannak mindketten, a zenei sznobizmus mezsgyéjén a gazda, a ló meg a tilosban – profetikus hajlamokat ébresztő állapot mindkettő. A gazda szíve kérges, a lovat meg elvitte a keh.
Bár a gazdát is elvinné valami valahová, hogy nyílna meg netán az a kis repedés, azon a rohadt kérges lelkületen. Melyet maga a gazda igen finomnak vélt felismerni. Nyilvánvaló, hogy hiba csúszott az értékrendszerébe. Namármost, hagyjuk-e magában főni, belső zsiradékában? – tán ez lenne a legjobb, magunkra nyugalmat erőltetve. Ez utóbbi szinte lehetetlen. Tán szerencsénkre. Tudjuk bár, hogy nem áll fenn a szikesedés állapota még. A fajsúlyunk is kielégítő. Szóval, rohadjon csak a gazda kérges szíve meg.
Különben most jut csak eszembe. Jöjjenek csak visszafelé azok a nyavalyás, véres álmaim. Legalább azokban megbízhatók, amúgy is a realitásérzékem teljesen felmondta a szolgálatot, nem tudom eldönteni, hogy melyek a valódi állapotok, érzések, kiben kéne bízni, és miért. Újfent albatroszok nyakát szeretném kitekerni, bánatos vagyok, bánatom nehéz, csúnya koffer, letenném, de hozzám nőtt. Nélküle talán nem is én volnék. Az új Habisra meg nem vagyok kíváncsi. A régit sem ismerem.
Kiben bízhatok tehát, és kiben nem, és egyáltalán magammal hányadán állok, az sem túl világos, az állandó hercehurca, a jóeznekemvagynemjó, meg ilyenek, na lényegtelen. Szóval magyarán eldöntetlen kérdés, hogy a szemetesgödör felé léptem-e, avagy vajmi virágos sírhantok felé. Na de ez sem oly vészes, hisz a rothadás az anyja mindnek.
Gyökeresen irtom a jelent. Néha, de őszintén kell szólni: inkább gyakran. Most például a magam teljes megsemmisítésén filozofálok, hogy hogyan is lehetne azt tiszta kézzel-szájjal megoldani, hogy ne legyek, azaz ne én legyek én, de ugyanakkor más sem legyek. Na, mondja meg nekem valaki, hogy lehet ezt megoldani tudathasadás nélkül? Nem azért mondom, mert nekem nem lenne ilyenem. Van tudatom, és hasadás is van rajta. Orvos ugyan még nem látott, és amíg tőlem függ ez, nem is fog. Nem bízom a kuruzslókban, vajákos emberekben, borzas táltosokban, mocskos ujjú varázslókban.
Szóval van a tudatomon egy kis repedés, de úgy látom, cserbenhagyott, egy darabban voltam túl sokáig, innen a hazugságok, a másik énem beszüremkedései, de azok az üdvösséghez túl kevésnek bizonyultak. Nem birtokolom magam teljességgel jelen pillanatban, a sejtjeim megbolondultan és őrülten tekergőző kígyóként túl sokat figyeltek valaki másra, aki biztos, hogy nem én vagyok. De jó darab ideig az tűnt valószínűnek, hogy közünk van egymáshoz, s ez milyen jó.
Mindez mára igen kétessé vált. Idegesítően kétessé, mert akkor most ugye kezdjünk mindent elölről, szoktassuk le a sejtet a másik anyagáról, melyet ajzószerként – magyarán kábítószerként – szippantott feszt. Így állunk. Nehéznek bizonyul, és a reménykedés enzimjei úgy dolgoznak itt, mint élesztő a sörben. Pedig jobban tennék, hogyha csődöt mondanának, s bátran kudarcot vallva, kullogva eloldalognánk. 
Egyáltalán mi hiányozhatna belőlem, mondjuk, valaki másnak? – nem hordozok semmi extrát, egy kis miszticizmus lengi körül ugyan az énemet, de esküszöm a gyanús álmaim híján, nem sok maradt ebből sem. Tán testem gyönyört okozó részei? Ugyan dehogy, ez csak kényelmesség kérdése. Ha sikerül minden esszenciát és részletet lebontani, óhatatlanul ide lyukadunk. Mondjuk akkor most ki: unjuk a kémiát, ami az ember. Szerves és szervetlen.
Állok itt, mint részeg ló a kukoricásban. Elveszett a fonál. Az a bizonyos. Különben is mi szükségünk lenne rá. A káosz is csak egy rend. Fonáltalanul is lehet fonni itt egymásba a szavakat. Igaz, elég fonákul. Értehetetlen módon kitaszítottakká váltunk kissé, biztosan eddigelé el voltunk kényeztetve e téren, innen e fájdalmas érzések. Idomulni se könnyű, főleg, ha nem akarjuk. A leggyanúsabb az, hogy nem kívánom az italt. De egyáltalán semmit, ez az út általában az öngyilkosság felé vezet, de mi a kanyarban levő pihenőben falatozzuk a nihil miccsét, és nézünk a nagy büdös semmibe. Még mondani sem bírok semmit. Tán ez a lepusztulás.
A sárgás fény nem a naptól van, hanem a barnuló levelek meleg emanációinak az ablaküvegen való kegyetlen megtördeltsége miatt. Leibowitz maga sem érti ezt a mondatot, de abban egészen bizonyos, hogy pillanatnyi lelkiállapotát híven tükrözi. Most, évek múltán is, mikoron egy egészen más lelki halmazállapotban leledzve kontárkodik ezen írásműben, határozottan visszaemlékezett arra a vasárnap délutánra, amikor a fentebbi körmönfont mondat született. Tévedés ne essék, nem a tényekre, a színekre, a barnák által kibocsátott melegre emlékszik. Mely akkori fagyott lelkének valóságos gejzírként szolgáltak, no de folytassuk, néhány évvel ezelőtt, így: Mint ahogyan az én belső fájdalmaim sem más testek belsejéből jövő emanációkból, hanem a magam háztartásából származnak, mert helyettünk nem érezhet senki, satöbbi, ez már igazán hülyeség.