Mire végedre érnék, újrakezdődsz,
mint ének ihatatlan tengerek közt,
mint szélütött domb szívében az erdők.

Ha megmérném a fürge pontok hosszát,
lassú mértan mutatna utat hozzád,
tudnivalók a démont elhorzsolnák.

Lopódzva érem el a semmi alját,
a zuhanásban sok a nyugtalanság,
kék napsütésben szelídek a falkák.

Az alvilágból följutni is hasznos,
ha Ariadné aranyfonalat hoz,
s húzza Orpheuszt föl, föl, Ikaroszhoz.

Helyet szorítsz öledben, életedben,
mindenben te vagy épp elérhetetlen,
s már mindenből mindened ér el engem.