Ferencz-Nagy Zoltán: Teljesen más kérdést kell feltenni. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2026. 

A költő talán akkor a leghitelesebb, amikor saját élményeit, tapasztalatait verseli meg. Ez akkor is érvényes, ha színleg egy megfoghatatlan, a hétköznapokban nem létező világ tárul fel előttünk. Nagyon sokan utaznak ilyen helyeken például lázálmukban vagy más okokból kifolyólag. A világ dolgaiban való jártasság bizonyos fokig korhoz kötött, de ez nem zárja ki, hogy valaki aligfelnőttként sok érdekes, változatos megélt történetet tudjon magáénak, és azt úgy adja vissza, hogy több legyen, mint puszta emlékezés. Szülessen belőle például vers, amelyben együtt van a nyilvánvaló a talányossal. Ferencz-Nagy Zoltán kötetéből tanulható, hogy egyszerre lehet szólni konkrét és elvont témákról.

Miről beszéljen egy fiatal? Bármiről, amiről mondanivalója van. Árnyalva esetleg annyi hozzátehető, derűsebb, ha nem az elmúlásról, pusztulásról ír, de ezeket a témákat is választhatja korlátozás nélkül. Természetes folyamatok, és csak ő tudja, milyen a többnyire negatív töltetű jelenségekkel a kapcsolata. Viszont sokkal izgalmasabb, amikor a visszafordíthatatlanig vezető változásokról elmélkedik. Akár a valaki vagy valami megöregedéséről is. Mert az alakulásban van, és sok lehetőséget rejt magában. „(...) egy forgalomból kivont/ szürke Volkswagen Golffal az udvaron nőttem fel.” (A dízelmozdony hallgatása) 

Ott vannak a gyerekkor vagy a nagyon zsenge ifjúság éveinek tapasztalatai, de már nem a cseperedő ember csipegetéseinek jellegével, hanem az emlékké, igazi megéléssé tisztult események formájában. A hajdani felhőtlen – mert vakáció volt, kirándulás, gondtalan, egyszersmind dátum nélküli egybefolyó napok – események, amelyek megszilárdultak, végleges formát kaptak, és súlyuk lett. Későbbi versek, kötetek fogják majd megmutatni, hogy egyféle koravénséggel vagy a gyermeki gondtalanságról való hangadás tudatos kerülésének esetével találkozunk-e ebben a kiadványban. Mert arról van szó, hogy ide nem került be egyetlen olyan vers sem, amelyben kék az ég, és ragyogóan süt a nap minden zavaró tényező nélkül. Ebből következik az is, hogy nincs nosztalgiázás. Élmények vannak, amelyek beleépülnek a jelenbe. „Egyszer egy lány azt mondta, hogy / az én házam emeletes és színes: / tudtam, hogy nem. Szürke földszint. / De azért bíztam El Grecóban, / hogy mire hazaérek, lesz ott lila, / lesz magasság, s főleg hosszúkó emberek, / igazi cinkosok, akik megvédenek a lánytól / s a fociakadémiák gőgjétől.” (El Greco cinkosa)

Beszélni a szülőkről („apámra nem válaszolhatok erőszakkal / anyámra nem válaszolhatok erőszakkal” – Honnan tudhatta apa én kételkedek), kirándulásokról („A delta magánya / rend és halleves, / a túlpartokon durranások.” – Árvizek útjába ne dobd magad), táborokról („Táborban voltunk, / a Rév Fülöpöt olvastuk, asszem, / egy történet a nádasokból” – Ahány költő, annyi), első és egyszersmind legnagyobbnak hitt szerelemről („De akkoriban még nem igazán voltam szerelmes. / Később viszont ott lettem először halálosan az” – Ahány költő, annyi), tájakról, amelyek továbbképzeltetik magukat („A dombok tulajdonképpen dűnék. / A dűnék szőrösek. / A szőr tulajdonképpen növényzet. / A dombok tájegységbe rendeződnek.” – A román állam 20 év után új vonatokat vásárolt), vagy bent válnak széppé („A túloldalon rétek, / aki átér, arra jó pár napi munka vár, / míg megtanul járni a sok kikerics közt.” – Egy szükséges zarándoklat). 

Íme, ki gondolná, így érkezünk el a felelősséghez. Felelősséget általában a legalább valamilyen téren érett emberek vállalnak valamiért. Miben áll ez a felelősség? Hogy a versalany élményei őszinték legyenek, barátait ne csapja be („Szerettük, sőt meghúzódtunk / a melléképületek körül, / ki-ki sajátjaival / saját jövőkről beszélt, / saját központi fűtésről, / melegvíztartályok hője / izzott a fiatalokban.” – A kohók kritikája). Szeretete, kritikája, jó emlékei, ellenvetései őszinték legyenek, szüleit ne csapja be („apám ráncai mélyednek / [...] anyám ráncai mélyednek” – Honnan tudhatta apa én kételkedek). Közös megélései, terei, kötődése és olykor dühe őszinte legyen, testvéreit ne csapja be („A testvéremmel korlátoknak dőltünk, / hagytuk, hogy a tenger tegye dolgát. / Nem sokat beszélgettünk, / pedig szoktunk. // [...] A testvérem üres kezei / egymást kaparják, keresik azt, / amibe érdemes kapaszkodni. / Nem akarják tudni, hogy önmagukba nem lehet.” – Adria). Mindaz, amit elmond, úgy legyen, mert nekem olvasóként jó elhinni mindent, amit leír, engem se csapjon be („Légy az enyém, haladás. / Álmaim forrása / és féltésem tárgya az ember.” – Nagyközségek főútjai). Az nemkülönben jó érzés, ha a lírai én fiatal energiáiból én is részesülök, és közben eszembe juttatja, hogy a tisztánlátás érdekében olykor „teljesen más kérdést kell feltenni” (Honnan tudhatta apa én kételkedek).

A kohók, a kötet első verse egy kiáltvány, „Amikor sikerül mindent a leghatékonyabban / összeolvasztani”; egy bölcső, „egy szóban közlök mindent”; leválás a kellemetlenségekről, „kukoricára térdepeltetéssel”; remény, „hiszen ott lesz az az egy szó, / amibe minden szerelmes bele tudja ültetni érzelmeit”; szemérmesség, „már ha lesz szentségtörő, / aki megmérje” és egyben józsefattila – („a titkokat ne lesd meg”). Azt is lehetne mondani, ez a tisztaság verse, de nem a kohók izzása, hanem a felvetett meglátások összetartása miatt, amelyek együttesen áttörnek a „szenvedés alakzatokat mintáz” gondolatán; megmutatja, hogy a háttérben még mindig ott van a gyermek. 

Ez azonban nem a jóhiszeműség költeménye, mint ahogy a kötet egészére sem a naivitás jellemző. Párja van a legvégén A kohók kritikája címmel: „Éreztél már gyomorgörcsöt, / kataklizmikus olvadás láttán? / Ide kéne írni a végére, / hogy ilyesmiről nem illett beszélni.” A feltételes mód nem hiszékenységet jelez, hanem (ön)védelem. Lehetőleg minél tovább őrizni magunkban a szépet, a jót. Itt azonban meg is lehet torpanni, mert a két említett vers között ívelő kötet egyáltalán nem a szépnek a magasztalása. Sokféle téma kerül terítékre, de van valami, ami, ha nem is fogalmazódik meg minden versében, hangulatát rányomja a teljes kötetre. Ferencz-Nagy Zoltánt komolyan foglalkoztatja az árnyak világa, a borzongás. Van, ahol ezt szavakba önti, máshol meg ennek a belső félhomálynak a légköre von be egy-egy verset. Sehol nem érződik egy mindent feledtető öröm, egy árny nélküli kép, netán ragyogás. Az úgynevezett életképek is elmosódott színben jelennek meg, mintha minden a szürke valamely változatába öltözne. Amennyiben szem előtt tartjuk a költő korát, van ebben valami fokozottan nyugtalanító, ugyanakkor – ha még egyáltalán szükség volt rá – végérvényesen leszegezhető, hogy a szerző sem önmagát, sem mást nem vezet félre. Következetesen viszi végig a köteten borongós látásmódját, nem igyekszik, hogy bárhová a könnyedség érzetét csempéssze be. Ezért az egésznek van egy lendületét vesztett hangulata. Számos példa hozható az elmondottakra (gyakorlatilag az összes versben rátalálunk a szárnyszegésre): „tényleg gondolhat az ember ilyen sokat szerelemre / s halálra?”; „kínokat találnék ki, / rettegne tőlem minden fém” (A dízelmozdony hallgatása); „itt a hősök vállig érnek, / mégis hisznek nekik a hitre vágyók” (Ha eljutsz a dolgok másik feléhez); „az estének csak percei vannak, / színei, majd sötétje, / sötétje meg szelei.” (Amikor Enkidu megtalálta a giccset); „íme, akit leőröl a kinti fény”; „Egy önarcképben 9 szín van, / sötétünkben 2, / arcunk pírja 3. / Eloszlik a maradék 4” (Rembrandt van Rijn – painter, printmaker, draughtsman); „A csillagok szemek, a fekete semmi, / az égbolt egy arc, szemek és semmi, / végtelen szem, végtelen semmi.” (Azok a hatvanas évek)

Ferencz-Nagy Zoltán szívesen merít a mítoszok, legendák, a múlt világából, amely hangulatában és színeiben hasonlít a fentiekhez. Természetesen ez sem véletlen, hiszen függetlenül attól, hogy évezredekről vagy csak száz évről van szó, a történeteket a versalany saját személyén szűri át. Enkiduval barátkozik, a tizenkilencedik században az Adria szennyezett vizétől szenved egy osztrák szanatóriumban, majd jelentős festők világában barangol. A mítosz-motívumok felhasználása nem csupán egy téma vagy érdekesség, hanem maradványainak a mához való kapcsolódása vagy tartós érvényessége domborodik ki. Ez meg is fordítható, mert ezekből a versekből az derül ki, bizonyos szempontokból az ember évezredekkel ezelőtt is olyan volt, mint napjainkban („mondjuk meg Uruknak, Gilgames, / hogy megtaláltuk a giccset, [...] hogy tudjuk, mi a giccs, / s a giccs ezentúl jó.” – Amikor Enkidu megtalálta a giccset). De talán a legfontosabb következtetés, amelyet levonhatunk ezekből a bolyongásokból, hogy az, akivel mindez történik, sehol nem érzi magát igazán jól. Ilyen értelemben nincs szó szerinti megfogalmazás, de a mítoszokhoz kapcsolódó verscsoport mindenik darabjának az a végkicsengése, hogy az énnek valami mást kell keresnie. Az a más pedig igen egyszerű: az itt és a most („A mexikói festő látta hadonászásomban, / hogy mindezek ellenére / otthon akarok élni.” – Gerardo, a portréfestő).

A titkos gyermekről című vers valahogy kiugrik a többi közül, mert a benne megszólalót kortalanná teszi. Egy ilyen verset érett felnőttként, idősként, de, mint látható, fiatalként is meg lehet írni. Utóbbi esetben valami erős belső érést, egyben érettséget lehet feltételezni. Ez a költemény legalább részben választ ad arra a kérdésre, hogy a versekre jellemző minden borongóssággal, óvatos kedvvel, mattfestéssel hogyan lehet egy huszonéves mégis fiatal. Ez a költemény egy mély ima. 

Személy szerint még nézegettem volna két vers között fényképeket. Mert ezeket is Ferencz-Nagy Zoltán készítette, és nemcsak a papírra vetett, hanem a képbe írt gondolat is sokat elmond alkotójáról. Egy-egy ciklus előtt található fénykép. A képi anyag egybevág a versek tartalmával: a lerobbant Volkswagen; a tájban nem maradandó változásokat eszközlő alkotó; egy talicskányi ősz; lakótelepi épület sejthető hőközponttal. A képek a minimalizmus irányába hajlanak, és a rakomány gyümölcs kivételével nem derűsek. Azzal együtt, hogy többet is el tudnék képzelni belőlük a kötetben, talán nem baj, hogy ennyi került be. A fényképezés vizuális művészet. A felhasznált papír minősége nem segíti értékeinek érvényesülését. De a négy fénykép hozzáad a gondolati világhoz, mintegy képben összefoglalva, egy-egy ciklus lényegét.

Végül ismét előtérbe kerül a felelősség kérdése. Most egész nyugodtan lehet a leírtakban rejtőzködve maradó ígéret. Ez csupán az első kötet. Majd megmutatják a következők, és természetesen a majdani sokasodó évek hozadéka, komolyan gondolta-e a versek beszélője, hogy a mozdonynak teljes szívből lehet örülni, vagy hogy „de csak én gondolok rá még mindig, / ha nem jönnek az évi esők, / s meddőn asznak a búzaföldek” (Amikor Enkidu megtalálta a giccset).

Megmozgatja a fantáziát ez a kis kötet, utazni lehet benne és gondolkodni, mert kérdéseket fakaszt. Egy részük konkrétan egy-egy vershez kötődik. Mások általánosabb szintre lépnek. Vajon miért e visszafogott színek, e bizalmatlan szemlélődés, miközben jól érződik a háttérben a fiatalos erő, hogy ne mondjam, dübörgés?