Közel egy éve már a kedvenced 

voltam, amikor az iskolai bajnokság 

egyik délutánján összefutottunk 

a tágas udvarra nyíló oldal-

bejárat rácsos ajtajánál.

Hónom alatt a tizenegy mezzel,

fontoskodva siettem a pályához

mint szertáros. A tornatanár

már a sorsolás reggelén kijelentette,

hogy hivatalosan nem játszhatok.

Megdöbbentél, hogy a focisták közé 

tartok. Éles szavakkal emlékeztettél

nememre, ezek újra és újra 

megsebeztek, ha rád gondoltam 

villanyoltás után az ágyban.

Harminc évvel később, amikor 

a konyhádban kávézva életemről

kérdezgettél, felidéztem azt a keserű 

napot. Nem emlékeztél semmire. 

Némán tűnődtem ismét: miként 

fordulhat elő, hogy te, akinek 

szemei előtt gyermekek ezrei 

idomultak felnőtté, máig nem érted,

hogy lánytestbe születve is 

akarhat valaki fiú lenni.