Itt vagyok a hegyen. Azért jöttem ide, hogy meggyógyuljak, hogy megtisztuljak, hogy amikor visszamegyek a városba, az életbe, az életembe, akkor jól legyek, normális legyek. Azért jöttem ide, hogy itt hagyjam a gondjaimat.

Fekszem a hátamon, és hagyom, hogy a nap sugarai végigsimogassák a testemet a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Érzem magam alatt a földet, a földön fekszem. Azt is érzem, hogy nem lapos. Érzem a bőrömön, négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre, a hátam szinte egybeolvad a talajjal, egy vagyok a földdel. Hallom a távolban a szamár bőgését. Ő a barátom. Boldog vagyok, amikor hallom a hangját. Ismerős érzés fog el, olyan, mintha otthon volnék, de tudom, hogy nem vagyok otthon. Itt fekszem a hegyen. Azért jöttem ide, hogy meggyógyuljak. Minden nap meditálok. Napkeltétől napnyugtáig meghatározott időközönként. 

Most szünet van. Fekszem a hátamon a földön. Nem tudom, milyen nap van. Dél körül járhat. Az árnyékokat figyelem. Hallom, ahogy susognak a fűszálak, ahogy duruzsolnak a méhek. A városban ezt csendnek neveztem. Itt olykor zajnak tűnik. Azért jöttem ide, hogy itt hagyjam a bánatom. Vesszen a csendbe, a zajba. Mindjárt lejár a meditációk közötti szünet. Így megy ez napkeltétől napnyugtáig. Felkelünk, megmosakszunk, eszünk, meditálunk, szünet, meditálunk, szünet, meditálunk, eszünk, meditálunk, szünet, meditálunk, szünet, meditálunk, eszünk, lefekszünk. És még napkelte előtt minden kezdődik elölről. Egy csengő jelzi a szünet végét. És akkor mindenki szedelőzködni kezd, és felmegyünk a kis házba, a kis faházba a dombtetőn. Ott vagyunk minden nap hajnaltól. Nem szabad elveszítenem a dolgaimat. Főként a tálamat nem. A mélytányéromat. Mondták, amikor elhangzottak a táborral kapcsolatos infók. Külön kihangsúlyozták, hogy a mélytányérra különösen vigyázzunk. Ha elveszítjük, nem lesz mibe enni adjanak. Nem kapunk majd enni, mert nem lesz, amibe adjanak, és új tányér nincs. Múltkor nagyon megijedtem. Hosszú percekig nem találtam. Már azt hittem, valaki ellopta, az agyam elkezdett volna elméleteket gyártani, hogy ki lehetett, hogyan és miért, amikor megtaláltam a priccsem mellett, ott volt a ruháimmal együtt. Én tehettem oda, de nem emlékszem, mikor. Észnél kell lennem. Nem veszíthetem el az eszem.

Fekszem a földön, a fűben. Hallgatom a bogarakat. És a szamár felbőg a távolban. Mindig nagyon örülök neki. Ezek a biztos pontok: szamárbőgés, szúpercegés a kisházban, megsimogat a szellő, a napsugár. Itt azt mondják, arra kell törekedni, hogy ne legyen én. Hogy én ne legyek én. Mert abból fakad a sok szenvedés. Itt minden közös, azt mondják, legyen minden közös. De én sosem voltam én, tőlem nincs mit elvenni, nekem nincs mit odaadni, én egy vagyok a természettel, a természetemmel. Légnemű vagyok, földnemű vagyok, egybeolvadok.

Hogyha két test találkozik, érezhetővé válik a kiterjedés, érzem, hogy meddig tartok én, és honnan kezdődik a másik. Ha mindketten mozdulatlanok maradunk, egybeolvadunk. A súrlódás hőt termel. Onnan tudom, hogy meddig tartok én, és hol kezdődik a másik.

Sok hang a fejemben. Kezdetben teljes zűrzavar, aztán mintha beszélgetnének. A táborban tilos napközben beszélgetni. Este is csak egyetlenegy férfi beszél. Miközben mi meditálunk, ő egy dobogón ül és beszél. Miután befejezte, szabad kérdezni, és ő válaszol. Nem szeretem a nevetését. Próbálom nem meghallani a válaszait, nem érdekelnek a feltett kérdések sem. Én magamra figyelek. Én magamra akarok figyelni. Ilyenkor örülök, hogy románul beszél ez a férfi, az idegen nyelvet könnyebben ki tudom zárni. Én azért jöttem ide, hogy magamra figyeljek, és semmi más nem érdekel. Magam vagyok. 

Csend van. Kezdenek elhalkulni a hangok. Reklámok, slágerek, feliratok, az anyám mondatai, az apám mondatai, a rokonok mondatai, Fábián mondatai. Főként Fábián mondatai. Kilenc év együttlét, aztán mintha soha nem is ismertük volna egymást. Kitöröljük magunkat egymás életéből. Lehet ilyet? És az emlékek? A közös álmok? Vagy minden csupán az én konfabulációm? 

Én ilyen vagyok, próbálj meg olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Rend a lelke mindennek. Magyar ember, ha eszik, nem beszél. Dunáról fúj a szél. Kicsi vagyok, majd megnövök, egy székre felállok, és onnan nagyot kiáltok. Puff! Ááá, csikicsiki, ópsz, zsupsz, wáááá, altă viață, az ígéret földje. Csinálj rendet! Egész nap utánatok pakolgatok, nem fogok egész nap utánatok pakolgatni. Talán kissé ideges. Nem kell ennyire komolyan venni. Nekem dolgom van. Nekem más dolgom van. Nekem mennem kell. Subidubááá, madarak mennek, madarak jönnek. Hol vagyok? Mégis mit képzelsz magadról? Én ilyen vagyok, próbálj meg olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Néha jobb csendben maradni. Meg kell tanulnod hallgatni. Nem szabad folyton lázadozni. Légy szerény, mint az ibolya, hogy mindenki azt mondhassa. Mit fognak szólni? Ezt így nem lehet csinálni. Fel kell nőni. Fel kéne végre nőni! Valaki mondja meg. De mit fognak szólni? Pssszt!

Volt egy kis tó. Egy nádas. Kis híddal. De az is lehet, hogy nem ott volt. Lehet, hogy máshol volt. Vagy ott sem. Lehet, hogy sehol nem volt. Szerettünk oda járni. Szerettem a nád közelében lenni. A sás közelében. Nádibigyigó. Így hívta a nagymamám ezt a hosszú szárú, barna koronájú növényt, ami ott lengedezik a szélben. Sokáig anyámnak is volt ilyen, szárítva, agyagvázában, víz nélkül. Olyan, mintha ez a növény túlélné a szárazságot, ugyanolyan szép, ha nem szebb, mint élő korában. Megmarad a hosszú szár és a bársonyos tok. Engem főként a sötétbarna, bársonyos rész nyűgöz le. Anyagában hasonlít Mesiék kanapéjához. Egyszer azt mondta, amikor meglátogattam, azt mondta, hogy ne haragudj, most olvasok, nem tudom letenni, ezt mondta, vagy valahogy így. Én meg ültem a sötétbarna, bársony kanapén, és vártam, hogy befejezze. Vártam, hogy befejezze. Nagyon sokáig vártam, és még mindig nem fejezte be. Rosszulesett, de nem szóltam. Kimentem a konyhába. A szülei megkérdezték, hogy mi van, miért nem játszunk. Mesi olvas, mondtam. Erre leszidták őt. Vagy van az a verzió, amikor kimegyek a konyhába, és nem kérdez senki semmit, csak szólok nekik, hogy én most hazamegyek, és majd máskor jövök, ők meg csak bólogatnak és biztatnak, hogy persze, gyere még, és én hazamegyek. Vagy nem megyek ki a konyhába. Ott ülök Mesi mellett, és próbálom elterelni a figyelmét. Idegesít, hogy olvas. Hogy azt csinál, amit akar, amit szeret. Miért nem mondja meg neki valaki, hogy így nem szabad viselkedni, hogy ha vendég jön hozzád, azonnal mindent abba kell hagyni, és rá kell figyelni. De hiszen te nem is vagy vendég. A barátja vagy. Ha nem figyel rám, akkor nem is szeret. Foglald már le magad valamivel, nem igaz, hogy nem tudod lefoglalni magad valamivel. Vagy csak ülök ott, és jólnevelten várom, míg befejezi a bekezdést, aztán leteszi a könyvet, és.

Nagymama meghalt. Előtte este kérte, hogy fésüljék meg. Vajon én is meghaltam, és most a mennyországban vagyok? Mintha ősidők óta itt feküdnék a fűben. És ugyanazt csinálom minden egyes nap, és semmi sem változik, felhők, hangok. És ezután is mindig itt fogok feküdni, és ugyanezt csinálni minden nap, ugyanebben a meghitt békességben. Hová tűntek az érzéseim, a vágyaim? Valami olyasmit mondott, hogy nem tud eljönni a temetésre, mert az neki túl kellemetlen lenne. Mármint szembesülni? Nem. Nem ezt mondta. Azt kérdezte, nekem muszáj mennem? És én így fordítottam le magamnak, hogy nem szeretne jönni, mert ott hirtelen jelenné válna az a múlt, amivel nem akar szembesülni. Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor a kérdés elhagyta a száját. Hirtelen jelenné lett a múlt, amivel ő nem akart szembesülni, a múlt, amit én magamnak elfogadhatóra alakítottam. És ez a múlt ebben a jelen pillanatban már nem akart elfogadható maradni. Kérdéssel válaszoltam: Most is csak magadra gondolsz? Vagy csak szerettem volna visszakérdezni. Nekem úgy tanították, hogy a kérdésekre illik válaszolni, az ígéretet illik betartani, illik előzékenynek, szerénynek lenni. Illik. Jól illik a fűhöz, hogy itt vagyok.

Lehunyt szemmel is érzem, hogy csodaszép kék az ég. Érzem, hogy sehol egy felhő. Fenyves körös-körül, semmi sem változik. Eddig azt mondtam volna, semmi sem változik. Közben meg minden változik, változnak például a hangok. A szamár bőgése, olyan mint egy refrén, de sosem hangzik el kétszer ugyanúgy. Szerencsére minden nap felbőg, többnyire délután. Megnyugtat, amikor hallom. Otthonos. Már annyira ismerős a hangja, hogy szeretném látni őt, szeretném megsimogatni, szeretnék megismerkedni vele.

Egyik nap azon gondolkoztam, miért bőg a szamár? Vajon miért bőgnek a szamarak? Vajon hogy néz ki ez, amelyik itt bőg láthatatlanul, de hallható távolságra? Hím-e vagy nőstény? Ha többet tudnék a szamarakról, vajon meg tudnám a hangja alapján különböztetni, hogy hím-e vagy nőstény? Az biztos, hogy egyedül van, állapítom meg; felismerem a hangját; és ez mindig csak az ő hangja. Hol szomorú, hol boldog, különböző árnyalatokon iázik, de felismerem, hogy ő az. Valami hozzáér a bokámhoz, érzem, hogy mászik rajtam, ide-oda, de nem nyitom ki a szemem, nem nézek oda, és nem mozdulok. Az érzések is jönnek és mennek. Azért jöttem ide, hogy megtanuljak dolgokat elengedni, hogy ne ragaszkodjak, mert a ragaszkodás sok szenvedést okoz, ezt mondják; azt hiszem, ebben kivételesen igazuk van. Fonok egy virágkoszorút, és megkoszorúzom magam. Mert jól vagyok, és a pillanat, amikor megengedem magamnak, hogy jól legyek, megérdemel egy koszorút. 

Fekszem a fűben, süt a nap, hallom a szamárbőgést, és most már semmi sem fáj. Nem fáj, hogy köztünk mindennek vége. Nem fáj, hogy annyi együtt eltöltött év már csak emlék. Nem fáj, hogy annyi együtt eltöltött év után nem nekem kérte meg a kezem. Nem fáj, hogy egyet mondott, és mást csinált. Nem fáj, hogy hittem neki. Nem fáj, hogy nem engem szeretett szerelemmel. Nem fáj, hogy nem együtt folytatjuk. Nem fáj, hogy nem maradunk barátok. Nem fáj, hogy sosem fogjuk elmondani egymásnak, mennyi mindent tanultunk egymástól. Nem tudom, hány napja vagyok itt. Belém olvadt a természet. Beleolvadtam a természetbe. Béke van és nyugalom. És egyre kevesebb hang szól közbe. Egyre inkább jelen vagyok. Pihenek, és ha megszólal a csengő, akkor elindulok. Ebédelni. Majd meditálni. Majd lefeküdni. Majd felkelni. És újra meditálni. Még pár nap, és hazamegyek. Addig még tisztulok, és gyakorolom, milyen újra a testemben lenni. Szeretem érezni a testem. Most épp nincs kiterjedése. Nem a testem a határ. Nincs határ. Fekszem a fűben. Jelen vagyok.

Gépzúgást hallok. Hajnyíró? A haj meggátolja az energiák áramlását. A román férfi mondata visszhangzik a fejemben, miközben nézem, ahogy a nők körülöttem sorra nullásra vágják a hajukat. Ahogy az egyik végez, átadja a gépet a soron következőnek. Csend van, csak a gép zúg. És aki befejezte, szinte hangosan mosolyog. Én is akarom. Bizseregni kezdenek a végtagjaim, egyre izgatottabban figyelem, ahogy a hajcsomók a földre hullanak, ahogy a gép kézről kézre jár, és a hajkupac egyre csak növekszik, miközben egyre csak azt mondogatom magamban, ne, kérlek, ne menj oda, nehogy odamenj, neked erre nincs szükséged, ne menj oda, ha most tennéd meg, nem a te döntésed lenne, nem a te akaratod, emlékezz Gretel Bergmann történetére, aki alig bírt ellenállni, hogy ő ne lendítse a karját, amikor a stadionban a közönség karlendítéssel üdvözölte a náci vezetőket, alig bírta, de ellenállt, állj ellen, ne csatlakozz a tömeghez. De nem bírok odébbállni. Csak bámulom a fejeket, csodálom a formájukat, szinte érzem, micsoda gyönyörűség, ahogy végigsimítják a hajtól megszabadított felületet, micsoda megkönnyebbülés, mennyi energia, micsoda szabadság, nekem is kell, én is akarom.