regényrészlet
(folytatás előző lapszámunkból)
XXVII.
Ez volt az utolsó patetikus napja; azóta teljességgel kigyógyult felszínes félelmeiből, és nem rémült meg, ha kóbor kutyákkal találkozott a mezőn.
A lelkében élő makacs tudásvággyal megtanulta a földrajzot, és Brazília éghajlatát nem tévesztette össze New York éghajlatával, elégtételt szolgáltatván a pálmafáknak és a citromfáknak, amelyekkel a Henry-nek címzett levélben találkozhattunk.
Nem érdekelték már a XIII. Lajos korabeli szerelmek, sokkal többre tartotta saját korának szép női lábait; és a bíborköpenyegeket, amelyekről annyit írt valaha, és annyi metaforában felhasználta őket, már nem találta olyan szépnek, mint az emberi felsőtestet, amelyet beburkoltak.
A Velencéért érzett lelkesedésnek ugyancsak vége szakadt, nem rajongott már a lagúnákért, sem a fehér bársonnyal bélelt gondolákért; megértette már, hogy valamely drámai cselekményt ugyanúgy elhelyezhet Asztrahánban, mint Pekingben, még akkor is, ha e helyeket nem használja fel túlzott gyakorisággal az irodalom.
Maga a vihar is sokat veszített megbecsüléséből; a tó az örökös csónakjával meg a holdfényével, mintha csak levelezőlapra valók lettek volna, és megtiltotta magának, hogy beszéljen róluk, még szűk családi körben is.
A romokat pedig majdnem meggyűlölte azóta, hogy egy nap egy régi erődítmény romjai között a repkényen heverészve nézegette az egyik csonka oszlop tetejét körülfutó csodaszép iszalagot, egy ismerős faggyúkereskedő zavarta meg, aki legott kijelentette, hogy az emberek azért szeretnek ilyen helyeken sétálgatni, mert az eszükbe juttatja az emlékeiket, és mindjárt el is szavalta Desbordes-Valmore asszony egy tucat költeményét, végül fölírta nevét a falra, s távozott – amint mondotta – költői lélekkel.
Visszavonhatatlan búcsút mondott Jules az ártatlan fiatal lánynak és a méltóságteljes aggastyánnak, mivel a tapasztalat mihamar megtanította rá, hogy nem kell mindig valami földöntúli angyalt látni az előbbiben és atyait az utóbbiban.
A pásztori költészet, az Alpok pásztorlánykája, természetesen a világ legközönségesebb lénye lett számára; ő is csak olyan sajtot csinál, amilyet Alsó-Normandiában csinálnak. A pásztorokkal viszont összebékült, miután valahol Bretagne kellős közepén látott egy farkasbőrbe öltözött kecskepásztort, nagyon szép, ám ugyanakkor mégis szörnyen ellenszenves arcvonásokkal.
Mindent újraolvasott, ami csak föllelhető a bárdoktól és a trubadúroktól, és megvallotta önmagának, hogy igazán különleges észjárású lehet az az ember, aki mindezt emelkedettnek találja, viszont e költészet valós szépsége sokkal jobban megragadta, mint régen.
Egyszóval jó vásárt csinált-e népköltészeti töredékekkel, idegen nyelvekből való fordításokkal, barbár himnuszokkal, kannibál ódákkal, eszkimó dalokkal, mindezzel a lim-lommal, amellyel húszéves korában tömi magát az ember. Apránként megszabadult a középszerű művek iránti ostoba lelkesedéstől, a rossz ízléstől, amely ifjúkorunkat jellemzi, és aminek az esztétika még nem tudja az okát.
Tehát, hogy kigyógyuljon e mániából, a saját írásmódjával ellentétes művek olvasására adta a fejét, akképp jól látta, érezte a két stílus közötti különbséget. Igyekezett megtalálni valami termékeny személyességet, egy hatalmas erejű érzelem kibontakoztatását, amely áthatja az írás egészét, átlényegítve azt, teljességgel megszínezve árnyalatával. Márpedig azt gondolta, hogy e helyenként olyan nagyszerű, teljesen szubjektív modor hamis szintén lehet, mivel monoton, szűkös, mert tökéletlen, és mindjárt kutatni kezdte a különféle hangnemek változatosságát, a vonalak és formák sokféleségét, részletekbe menő különbségeiket, összhatásuk harmóniáját.
Régebben hosszú, zavaros, dagályos, cikornyás, mindenféle bővítménnyel, díszítménnyel ellátott mondatokat írt, amelyeknek eleje és vége nélkülözte a hangsúlyt, ám mostanában szabadabban és pontosabban akart írni, rugalmasabb és keményebb stílusban. Egyik iskoláról áttért a másikra, a szonettről a ditirambusra, Montesquieu vakító és acélkemény vonalvezetéséről Voltaire kristálytiszta, borotvaéles határozottságára, Jean-Jacques bőségéről a chateaubriand-i hullámzásra, a modern iskola fülhasogató kiabálásáról a XIV. Lajos korabeli méltóságteljességre, Brantome naiv kicsapongásáról Aubigné teológiai szigorára, Montaigne félmosolyáról Rabelais szívből jövő harsány hahotájára.
Szeretett volna valamit újraalkotni a reneszánszból, amelyen érződik az antik világ levegője is, a XVII. század világos és jól hangzó prózájában, ehhez téve még a XVIII. század analitikus pontosságát, lélektani mélységét és módszerét, ám nem akart lemondani a modern művészet vívmányairól sem, kora költészetéről, amelyet másként fogott föl, és kedve szerint tágította határait.
Teljes szívéből elkezdte hát a stílus nagy tanulmányozását; megfigyelte az eszme születését és összeolvadását a formával, titokzatos, egymással párhuzamos fejlődésüket, isteni egyesülésüket, amikor a szellem az anyagot átlényegítve örökkévalóvá teszi önmagával együtt. Ám e titkok önmaguktól nem tárulnak föl, és már előzőleg sokat kell tudnunk, ha meg akarjuk érteni egyiket-másikat.
Minél tovább szemlélte a gyönyörű műveket, teljes szívvel behatolva az őket létrehozó alapelvbe, elvont módon, tiszta szépségükben szemlélve őket, majd pedig igazságukat tartva szem előtt, amelynek révén kifejtették hatásukat, annál pontosabban, jobban megértette, mi is az eredetiség és a zseni, teljességgel megvetve a világ összes poétikáját.
Ha minden művész arra hivatott, hogy újraalkossa mindazt, ami általános a világban és a természetben, tehetségének különössége szerint és konkrét, egyedi formában, amely nélkül a mű egyedi jellege nem létezne, ha minden eszme önmagának megfelelő öntőformát követel, ha minden emberi szenvedély külön hangot üt meg, aszerint, hogy kiben szólal meg, ha az emberi szív hatalmas klaviatúra, amelyet oktávról oktávra, akkordról akkordra disszonanciákban a gondolkodónak végig kell játszania a legmélyebb intonációktól a legmagasabbakig, ha minden tűznek megvan a maga lángja, minden hangnak a maga visszhangja, minden hegyesszögnek a maga tompaszöge, ha a hóhér a pallosnak teremtetett, a nyelv pedig a gondolkodásnak – akkor hogyan hozzuk közös nevezőre e különféle hangmagasságokat, miképp közelítsük egymáshoz ami távoli, hogyan rokonítsuk azokat a dolgokat, amelyek nem hordoznak közös vonást, hogyan tartsuk meg a különféle dolgokat azonos határok között, hogyan is járhatnánk azonos ruhában, miként ölthetnénk azonos formákat mindezen eredendő, nemzeti, évszázados, korszakos különbségek figyelembevétele mellett?
A kőből kipattanó szikra, a hold fakó sápadtsága, a vöröslő napfény, a sziporkázó csillagok, a lángoló üstökösök, mind fényből vannak, e kizárólagos lényegiségből, amelynek megvannak a különböző modalitásai. Ekképp minden műalkotásnak megvan a maga egyedi poétikája, amely szerint elkészült és fennmarad, ahogy az elkövetkező, születendő műalkotásoknak úgyszintén, miután csírájukban hordták létezésüket egy másik világ különböző csillagai, hatalmas fény-nyalábok, amelyeknek központja, szülőhelye ismeretlen. És az ember, az ember szabályozni akarná a legfőbb szabályt, szabályozni magát a törvényt, egy külső szimmetria szerint határozni meg mindezen különféle fényeket, beleszólni a teremtés dolgába, minden oldalról megragadni, az összes csillagot megszámolni, lemérni magát a végtelent.
Elérkezve e kritikai magaslatokra, amelyek szerinte valóban e kritika értelmét jelentették és alapját képezték, lemondott a finom antitéziseket létrehozó párhuzamokról, amelyekre jellemző, hogy a hasonlat mindkét tagját megfosztva természetüktől, végül óhatatlanul hamis eredményre jutunk, mint amilyen hamis maga az antitézis.
Aztán olyan szépségeket fedezett föl, amilyet az általa nem kedvelt emberek nem ismernek, és rátapintott az eleddig hibátlannak tekintett művek egyedi gyönge oldalaira; megerősítette önmagát az akadémikus és egyetemi irodalom iránt érzett ellenszenvében, nem mintha másfajta, ellentétes iskolához tartozott volna, hanem éppen a nagy mesterek tisztelete miatt, akiket sért az otromba, megalapozatlan lelkesedés, és meghamisít a hivatalos áhítat. Az elméletek, a disszertációk, a jó ízlés nevében meghirdetett hadjáratok, a barbárság elleni szónoklatok, a Szép eszméjének rendszerei, a régiek harsány védelme, meg minden, amivel állítólag a nyelv tisztaságát védik, mindazon ostobaságok, amelyeket a fenségesről írtak, már csak arra szolgáltak neki, hogy történetileg ismerje meg a különböző korokban létező különféle szellemiségű iskolákat, szánandóan nevetséges hívságaikat, vagy – ha úgy tetszik – egyedüli hasznukat a nevetségességben találta meg. Ezek az iskolák úgy vélték, építik a jövőt, valami állandó nyomot hagynak maguk után, aztán az egész drága építkezés nyomtalanul eltűnt, és a nevük is arra jó csupán, hogy emlékeztessen tiszavirág-életük pillanatára.
Történelmi tanulmányai előrehaladtával egyre több változatosságot és egységet tárt föl; az első pillantásra ellentmondásos, zűrzavaros dolgok fokozatosan szertefoszlottak, Jules pedig megsejtette, hogy a torzszülöttnek és a bizarrnak ugyanúgy megvannak a maguk törvényei, mint a nagylelkűségnek és a szigorúságnak. A tudomány semmit sem tekint torzszülöttnek, nem átkoz ki egyetlen teremtményt sem, hanem ugyanolyan szeretettel tanulmányozza az óriáskígyó gerincének csigolyáit, a tűzhányók kövületeit, a csalogány gégefőjét és a rózsa szirmait; a csúfság csupán az emberi szellemben létezik, ebben az érzésben tulajdon gyöngesége tárul föl, csak az emberi szellem képes a csúfságot fölfogni és megalkotni; és e gyöngeség vagy képesség nélkül miképp ájuldozna az ember gyönyörében a Szépség láttán? Ám a természetben nem létezik csúfság, ott rend, harmónia uralkodik, a kopár sziklák szépek, a búzatáblák szépek, a vihar szép, és szépek a rengeteg erdők, a pókoknak is megvan a maguk szépsége, a krokodiloknak a maguké, csakúgy, mint a baglyoknak, a majmoknak, a vízilovaknak és a keselyűknek úgyszintén. Erdeikben, barlangjaikban rejtőzve, zsákmány után kutatva, az óceánok mélyén meghúzódva, ugyanazt teszik, mint a levegőt hasító gólya vagy a pusztaságon rohangáló vadlovak, mindannyian ugyanoda tartanak, egyazon dalt zengenek, és ugyanabba a semmibe térnek vissza, mind egyazon kör sugarai mentén tartanak a középpont felé.
Sőt, igyekezett megragadni a morális világ harmóniáját is, semmitől sem riadva vissza, tanulmányozta a bűnt, a méltatlanságot, a durvaságot, az obszcenitást, a minket elborzasztó vagy undorító összes árnyalatot, szembeállítva őket a nagysággal, a méltósággal, az erénnyel, a kellemességgel, hogy lássa, mennyiben különböznek egymástól, és megcsodálja érintkezési pontjaikat, ha ugyan van.
Amint a költő ugyanakkor ember is, és szívében visszhangot ver az emberiség szava, mivel ő maga is része az emberiségnek, Jules a műalkotástól általános jelentést követelt, valamint plasztikus és belső értéket. Ezért aztán egy időben kezdte tanulmányozni az emberiséget a művészetben, és majdnem azt írtam, a művészetet az emberiségben, mert ugyanazon válságok és ugyanazon eszmék periodikus váltakozásának létezik olyan változata, olyan kombinációja, amikor az okot nem tudjuk megkülönböztetni az okozattól, és megfordítva, úgyhogy az ember megesküdne rá, hogy mindent előre elrendeztek, mert egy folytonosan kibontakozó, befejezett organizmus fejlődését látja szakadatlan működésben és szabályos formákban.
Ekképp tehát az öltözködésben, a korszakokban és az országokban kutatta az embert, az emberben pedig a szívet kereste. A pszichológiától eljutott a történelemhez, a történelemtől megint csak az elemzéshez, és az egységként felfogott évszázadban megpróbálta az évszázadot alkotó valamennyi részletet lebontani, elszigetelni, igyekezett megtalálni azon személyes, egyedi reményeket, amelyek az egész nemzedék reményét alkották, megtalálni az egész korszakot gyászba borító egyéni keserűséget, mindazon örömöket, amelyek a komoly kérdéseket komolytalanná tették, a korszak energiáját hordozó erőket, a kort heroikussá tevő rejtett hősiességet.
Minden korszak vesztett valamit a számára általános árnyalatából, amely megvilágításban közelítettek hozzá általában; ekképp az egység száraz és mesterkélt mivolta átadta helyét egy hullámzóbb és különfélébb összhatásnak, amely csökkentve a korszakok közötti különbségeket, inkább az átmenetet magyarázta egyikből a másikba, az átmenetek eredetét és következményeit. Ekképp fedezett föl néha valami különleges gyöngédséget a fösvény szívekben, különös kegyetlenséget az első pillantásra szelídnek tűnő tekintetekben, komoly témáknak így fedve föl komikumát, vagy így értett meg valami drámát egyetlenegy egyszerű mondat hallatára, és a történelemben, valamint a kritikában így hagyott maga mögött rengeteg közhelyet, kényelmes, mástól származó, a közvélemény nyomán burjánzó nézetet.
Ám a mindent profilból szemlélő utókornak, amely pontos, lehetőleg egyetlen szóban sűríthető véleményekkel akar rendelkezni, nincs ideje rá, hogy ellenszenves, elfeledett és elmulasztott dolgokon tűnődjék; csupán a tárgyak kiemelkedő vonásait ragadta meg, majd az összefüggéstelenség vagy abszurditás veszélye mellett, egyesítette őket egy tulajdonságban, feloldván őket egyetlen kifejezésben. Jules majdhogynem átesett a ló másik oldalára, nap mint nap látván a tömeg téves ítéleteit, csodálta ostobaságát és gyűlöletének butaságát, már-már rajongott volna azért, amit a tömeg megvet, gyűlölte volna, amit a tömeg dédelget, ha leggyakrabban nem látott volna a jövő szempontjából gyakorlati hasznot minden többé-kevésbé igaz eszmében, amelyet a jelen alkot a múltról. Ezen eszmék önmagukban is fontosak, meg aztán ők hozzák létre a tényeket. Mit számít az, hogy 1793 nem értette meg igazán Spártát, ha egyszer meg volt győződve róla, hogy utánozza?
Amikor egy kissé már tanulmányozta a XVI. századot, mást is látott benne, nem csupán a fodros spanyolgallérosokat; hasonlóképpen tudott a XVII. századra is gondolni anélkül, hogy a hosszú parókák eszébe jutottak volna, valamint a XVIII. századra, a másik vörös sarkú cipője fölidézése nélkül. XIV. Lajos komoly évszázadában szívesen hallgatta Saint-Amant és Chaulieu nevetését, elnézte Gassendit séta közben a Port-Royal előtt; úgy gondolta, hogy XV. Lajos évszázada, amelynek a könnyelműséget, az ateizmust, az őrült szerelmeket vetik szemére, voltaképpen La Bruyere-rel és Le Sage-zsal kezdődött, ez az évszázad szülte Saint-Preux-t és Werthert, végül pedig Renét.
Szkeptikus kor volt, az igaz, ám új lelkesedést adott a világnak, szabadságot több országnak, és fölszabadította az értelmet.
Amikor Jules például megtudta, hogy az elnőiesedett III. Henrik Lengyelországból a saját vérével írogatott leveleket de Valencay kisasszonynak, Nero pedig halála pillanatában egy anyjától kapott amulett elvesztése miatt sírdogált, hogy Turenne félt a sötétben, de Saxe marsall pedig iszonyodott a macskáktól, egészen elcsodálkozott vagy megtelt szánalommal, ám a csodálkozás nem sokáig tartott, a csodálatból megértés lett, a szánalomból pedig elnézés. A gyávák bátorságát szintén kutatta, a merészek félénkségét nemkülönben; kutatott a bűnösök erényei után, és nevetett a jók által elkövetett bűnökön. Az embernek ez az állandó egyenlősége – akármit bárhol birtokoljon is – igazságosnak tűnt, csillapította gőgjét, megvigasztalta a belső megaláztatásokért, végre megmutatta neki az ember igaz természetét, kijelölve helyét.
A világ a kontempláció tágas terévé változott számára, és úgy látta, hogy neki a művészet területén kívül nincs és nem lehet soha semmi keresnivalója. Ezért a fantasztikum, ami valaha a költői kontinens olyan hatalmas birodalmának látszott, most már csak kisebb tartomány lett megítélése szerint. Megértette, hogy soha semmi szépet nem fognak csinálni, ha mindig csak nem létező állatokat agyalnak ki, sohasem volt növényeket képzelnek el, szárnyakat adva a lónak, halfarkat a női testnek, lehetetlen lényeket, egy azonosíthatatlan típus részeit, testetlen álmokat, amelyek csak egyik arcukat mutatva a zűrzavaros vágynak, amely megalkotta őket, megmaradnak elszigeteltségükben, mozdulatlanságukban és tehetetlenségükben. Pedig el kell fogadni ezt a természetfölöttit, amellyel egy nép művészetének elején találkozunk, és a végén ugyancsak viszontlátunk, mint a bölcsőjén és koporsóján díszelgő két titokzatos szobrot; a fantasztikum jellemezte az emberi kéz első alkotásait, legérettebb műveiben is kimutatható és más formában, átalakulva az utolsókban szintén. Először Indiában tündököl, amely nem is szabadult meg tőle; emberi arcot ölt Görögországban, átkerül a római művészetbe, fölfrissítve bolondos szeszélyeivel, vagy lángra lobbantja érzékenységét, iszonyatosság válik a középkorban, groteszkké a reneszánszban, és végül elvegyül Faust és Manfred lelkének szédítő gondolataival.
Minden bizonnyal ki akartak fejezni valamit a sivatagi homokban fekvő szfinxek gránitba formálásával. A pagodák mélyén a tágra nyitott szemű bálványok vajon milyen láthatár felé tekintenek? Mit jelent mámoros mosolyuk? És mit akarnak megragadni töméntelen sok karjukkal? Bármilyen hosszasan szemléljük is őket, sohasem jövünk rá, mit akarnak mondani.
Az emberiség és az egyén bizonyos életszakaszaiban vajon nem lehet-e megmagyarázni azt az érthetetlen lendületet, amelyek eredményeképpen különös formák látnak napvilágot? A köznyelv ehhez nem elegendő; sem a márvány, sem a szavak nem tartalmazzák e kimondhatatlan gondolatokat, nem csillapíthatják ezt a soha ki nem elégülő, különös étvágyat; szükségünk van minden nem létező, fölösleges dologra; néha a végtelen utáni sóvárgásból, hogy minél előbb visszatérjünk a kebelébe, az őrjöngő gyönyörből vagy a kétségbeesés szeszélyeiből. Terhünkre van a saját természetünk, valósággal fojtogat, ki akarunk lépni belőle, lelkünk, amely betöltötte, most mindenáron szabadulni vágyik belőle. Gyönyörködve fetrengünk a féktelenségben, a szörnyű dolgok között; álarcot teszünk arcunkra, rohanunk, kiabálunk, üvöltünk, az őrületbe, a vadságba hajszoljuk magunkat; nevetünk lelkünk csúfságán, tobzódunk a méltatlan dolgokban, mint a camalduli szerzetes, aki önmagára mért mindegyik korbácsütésben valósággal kéjeleg, majd szinte elájul a szerelemtől, amikor azt látja, hogy a mennyek megnyílnak a feje fölött, és érzi a kirajzó angyalsereg szárnyainak érintését, és látja az aranyhárfás szeráfokat. S ha az ember ismét megnyugszik, nem érti önmagát, megijed a saját szellemétől, megrémül tulajdon álmaitól, azon tűnődik, miért is alkotta e dzsinneket és vámpírokat, hová akart repülni e griffmadarak hátán, a test miféle lázában adott szárnyakat a fallosznak, milyen szorongásban álmodta meg a poklot?
A fantasztikumnak megvan a maga helye a Művészetben, lelkünk legbenső lényege kibontakozásaként, a morális elem túltengéseként, a legszkeptikusabb és a leggúnyosabb emberek is fölhasználták, és némelyek minden gyöngesége abban állott, hogy nem tudták átélni és kifejezni. Aki a művészi fantázia pártján áll, mivel nem képes eszméit valós, emberi formában kifejezni, az általában nem bizonyul széles látókörű embernek, és sokkal szegényebb képzelőerővel rendelkezik, mint általában hinnénk, a képzelőerő nem rémképekből, szörnyetegekből táplálkozik, megvan a maga pozitív anyaga, mint mindennek, keservesen kínlódva szüli meg önmagát, és csak akkor elégedett, ha már valós, kézzelfogható, tartós és elpusztíthatatlan létet adott neki.
Jules akkor csillapíthatatlan vonzalmat érzett a legnagyobb, legerősebb férfiak iránt, akikben a végtelen úgy tükröződik, mint az ég a tengerben; minél többet gondolkodott műveiken, annál nagyobbnak tűntek a szemében, ahogy a helyek is egyre magasabbak lesznek, amint magasabbra, egyre magasabbra kapaszkodunk rajtuk; minél inkább úgy gondolta, hogy érti őket, annál inkább elvakították, nem hitte volna, hogy ember ilyen nagy lehet.
E szóban forgó halhatatlanok, vajon tudták-e, hogy kicsodák ők, vajon átélték-e a végsőkig alkotásaikat? Először is az élet véletlenei nem hatoltak el hozzájuk; szerelmi dalaikat tömlöcök mélyén írták, a halálba menetelve alkották meg rímeiket, még haldokolva is dalokat zengtek, a nyomorúság nem nyomorította meg őket, a szolgaság nem tette szolgáivá őket, el tudták beszélni a világnak fájdalmukat, szórakoztatták a világot szívük látványával. Vagy talán nem is isteni makacssággal hajtották végre feladatukat, és nem is voltak rá büszkék, nem lettek gőgösek tőle, olyannyira nem, hogy az embernek néha úgy tűnik, nem is voltak tudatában teljesítményük terjedelmének, ahogy az égő fáklya sem tudja, mi mindent világít meg. Megcsodálta egyszerűségük mélységét és azt, hogy mi módon tárul föl a világ általános jellege személyiségük teljességében, mégpedig úgy, hogy amivel szembekerülünk, az nem más, mint mindenki igazsága és az egész alkotás viszonylagos igazsága, amely magán hordja egy ember kezének bélyegét, ám nem veszít semmit valóságából és egységéből.
Homérosz és Shakespeare a saját világukban megértették az emberiséget és a természetet; minden régi ember él az előbbiben, és minden modern ember az utóbbiban, olyannyira, hogy Homérosz nélkül nem képzelhető el az antikvitás, Shakespeare nélkül pedig a modern idők. Olyan igazak voltak, hogy szükségszerűek lettek; művüket megalkotva isten művét alkották meg; valósággal a világ lelkiismerete ők, mivel a világ minden eleme megtalálható náluk.
Ám a művészet legnagyobb alakjainál a szenvedély és a kombináció egyesítése volt reá a legnagyobb hatással; a legnagyobb, a legszemélyesebb költőknél kevesebb mélységgel, vitalitással, sőt naivitással találkozott valamely érzelem megmunkálásában, amelynek nagyságukat köszönhették, mint a különféle érzelmek bemutatásában, amelyeket csupán reprodukáltak, míg a kései irodalmak minden kifinomultságukkal és tudós műfogásaikkal semmit sem alkottak, ami megközelítené a mesterek tökéletes harmóniáját a maga legtermészetesebb állapotában, amely a művészet forrása és egyben alapelve is. Ebből arra következtetett, hogy az ihlet csupán a harmóniától származhat, a külső ingerek pedig gyöngítik vagy torzítják ezt a harmóniát, és józannak kell lennünk, ha meg akarjuk énekelni a palackot, és Ajax dühöngését távolról sem haraggal kell megfestenünk; eszébe jutottak azok az idők, amikor igencsak törte magát, hogy szerelmes legyen, mivel szonetteket akart írni.
Akkor a legmagasabb rendű költészet, a határtalan értelem, a minden arcát mutató természet, a viharzó szenvedély, a szakadékokat rejtegető emberi szív hatalmas szintézissé egyesültek, amelynek Jules minden egyes részét szeretve tisztelte, anélkül hogy egyetlenegy könnycseppel is kevesebbet akart volna látni, vagy egyetlenegy falevelet az erdőben letépett volna.
Látta, hogy a kihagyás rövidít, a választás pedig feledtet, minden csiszolás pusztít, az epikus költemények pedig nem olyan költőiek, mint a történelem, az állítólagos történelmi regények pedig egyáltalán nem érdemlik meg ezt a nevet. Aki bizonyos eszmén keresztül, bizonyos látószögből szemléli a múltat, és eszerint alkotja újra a régi tényeket és embereket, az mindenképpen hamis, élettelen művet hoz létre; a történelem ott lesz, megmarad és arányainak sajátos magasából minden bőségével és egységével továbbra is reánk nehezedik; csak egyetlen módon lehetnénk egyenrangúak vele, akkor felelnénk meg követelményeinek, akkor egészítenénk ki, ha elmondanánk azt, amit a történelem nem mondott el. De micsoda tudományra volna szükség valamely korszak puszta megértéséhez is! Mennyi műveltségre, hogy megteremtsünk egy ilyen tudományt! És mennyi bölcsesség volna kívánatos az alkalmazásához! Micsoda értelemre volna szükség ahhoz, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy megtörténtek! Micsoda belső erő kellene ábrázolásukhoz, és milyen ízlés, érzék a megértésükhöz.
Ekképp lett Jules gazdagabb minden elveszített illúzióval; a falak egyre inkább leomlottak körülötte, ő pedig új láthatárokat fedezett fel. Egyenlő távolságban a tények megfigyelésénél megálló tudóstól és a tényeket kiszínező, feldíszítő szónoktól, ő magukban a dolgokban fedezett fel egyfajta érzelmet, az emberi szenvedélyek pedig matematikai parabolához hasonlóan bontakoztak ki. A saját szenvedélyeit viszont formulákra redukálta, hogy világosabban lássa őket, míg eszméi mintha a szívéből jöttek volna, annyi melegség és vakmerőség élt bennük.
A művészetekben kimutatta a megszokást, amelyet a világ egészében és önmagában egyaránt tanulmányozott, parodizálta, ami megtetszett neki, lekicsinyelte, amit a legnagyobbra tartott, lenézett minden nagyságot, pocskondiázott minden szépséget, csak azért, hogy lássa, mindennek ellenére megtartják-e nagyságukat és szépségüket; sőt, néha teljességgel megtagadott egy-egy művet, így akarta más szempontból szemügyre venni. De ahogy a rongyos bársony szebb a vadonatúj vászonnál, és Apollo fejét nem teszi tönkre a papírcsákó, a paródia sem rombolhatja szét a szétrombolhatatlan dolgokat, kése kicsorbul az elpusztíthatatlan márványon, inkább kiemeli a szépséget, összehasonlítva a csúfsággal; a dicsőségnek szüksége van a túlzásra, ha teljes akar lenni; középszerű volna az a diadal, szerintem, amelyben nem lenne semmi sértő. Valószínűleg éppen ezért keressük a szívünknek kedves személyekről szóló gúnyos sorokat meg az általunk csodált személyek karikatúráit, és annak is örülünk, ha magunkról rosszat hallunk, hogy aztán annál jobban bálványozzuk önmagunkat.
Szánakozott a gyönge emberek csodálatán, amely visszaretten az iróniától; a csodálat annál kevesebbet ér, minél kevesebb benne az irónia.
Azt hallotta, hogy mivel a modern kor prózai, a témának megfelelően a modern művekből is hiányzik a mélység, s nélkülöznek mindennemű csillogást. Márpedig miután kora ifjúságában elfogadta a forgalomban lévő eszméket, majd megtagadta őket az antikvitáshoz, a plasztikushoz visszatérve, gyűlölettel fordult a frakk felé, és rajongott a tógáért, utálta a lakkcipőt, és tisztelte a koturnuszt, és egy nap azon tűnődött, milyen is volt az elmúlt fél évszázad, amely alatt egy forradalom megváltoztatta a világot, egy hős meghódította, monarchiák omlottak össze, népek születtek újjá, vallások tűntek le, és dogmák vétették észre magukat, élőhalottak tértek vissza a száműzetésből, és királyok kényszerültek száműzetésbe menekülni, és mindenütt mintha viharos forgatag söpört volna végig, siettetve az eseményeket, ütköztetve a tényeket a gondolatokkal, a filozófiákat a vallásokkal, és mindez valósággal örvénylett, olyan zűrzavarral, hogy mindenféle elmélet napvilágot láthatott, mindenfajta fogalom formát nyert, a hit, a kétely, a mámor, és a kétségbeesés, a romlottság és az erény, az árulás és a hősiesség, mind megmutatkoztak szembefordulva egymással gyakorta egyazon tényben, ugyanannál a népnél, sőt, néha egyetlen emberben, oly módon, hogy megszűnt mindennemű egység, csak a végtelen változatosság maradt meg, szóval Jules azon tűnődött, hogy az ilyen korszak nem ad-e több anyagot a gondolkodónak és szabadságot a művészetnek, hogy a kötöttebb arcú társadalom szemlélete, olyan társadalomé, amelyben minden korlátozott, szabályozott és előre meghatározott, nem egy kevésbé szabad embert eredményez-e, akinek a Gondviselés kisebb szabad teret biztosít. Ám az anyag efféle bőségéből a művészet szorult helyzete következik, a művészet csak a létezővel dolgozhat, és nem tudja, hogyan észlelje; ha meg akarja ragadni és meg akarja munkálni, akkor valami módon rögzítenie kell; csak az elbeszélt történelem szép, és még a legcsodálatosabb paloták sem olyan gyönyörűek, mint romjaik. A szépség iránti szeretetében a művész néha sajnálhatja a ledöntött homlokzatokat, a megcsonkított szobrokat, ám ha tudná, gondolkodása érdekében, hogy a múltban milyen sok a végtelen, és a perspektíva minél régebbi, annál szebb, akkor megáldaná a köveket romboló szelet és a romokat befutó repkényt.
Jules-ben gyökeret vert e meggyőződés, hogy a XIX. századról még nagyszerű művek születnek megfelelő distancia esetén, csak azért ne legyünk tőle olyan messze, hogy ne lássuk a részleteket, sem olyan közel, hogy a részletek eltakarják az egészet.
Azt is mondták neki – no meg olvasta az újságokban is –, hogy mivel az egyéni jellem kifejezetten megérett a nemzeti-politikai küzdelemben, a társadalmi különbségeket kiküszöbölték, ezért aztán lehetetlen lett a komédia, és a művészeti forma teljességgel veszendőbe ment; ő viszont az ellenkezőjéről győződött meg. Igaz, hogy a komikai értelem számára kevésbé tűnt természetesnek, mint a tragédia értelme, és az irodalomban, csakúgy, mint az életben, gyakorta összekeverte a műfajokat, illetve a különféle elemeket.
Párizsba ment, előadásokat hallgatott a Sorbonne-on, és újabb meggyőződése nem szenvedett csorbát; az ízlés és a műfajok szabályait meghatározó profeszszorokat hallgatva, akik négy sort sem tudtak leírni, akkor hogyan tudnák megtanítani, miképp kell megírni egy könyvet, jól szórakozott, és teli torokból nevetett egy embert borotváló majmot látva, vagy amikor egy katonának öltöztetett uszkár tizenkétszer tisztelgett.
Az újságok a szemében a kimeríthetetlen bolondozás forrásának tűntek, hazaszeretetükkel meg a közerkölcs folytonos védelmével, nehézkes, otromba stílusukkal, afféle homokkal tele lévő ólomkazettáknak ítélte őket; szerinte a legnagyobbak, a legkomolyabbak, a legfenségesebbek, a legvörösebbek voltak a legjobbak, és már csak két lap létezett, a Charivari és a Tintamarre (korabeli vicclapok – a ford.), amelyeken nem kellett nevetnie.
A tőzsdén látta, hogy a Turcaret-ek fajtája még nem veszett ki teljesen; az orvosi egyetemen tapasztalta, hogy Diafoirus munkái még mindig élnek; a palotában pedig tanúja lehetett, hogy akadnak még Brid’oison-ok. A komikus külsőség valóban megfogyatkozott, ám ennek okát éppen az ellenkező irányban kellett keresni; nehezebb megragadni, mert bonyolultabb, finomabb, bensőségesebb lett. Nézzük például az alkotmányos kormány eszméjét: ez ugyebár önmagában is valami hamisítatlanul attikai eszme, ugyanakkor szinte kimondhatatlanul nevetséges. Az a rendszer, amelyben a változatlan gondolat, vagy ha így jobban tetszik, a monarchikus eszme folyton a különféle minisztériumok különféle formáiban jelenik meg, nem hasonlít-e arra a sok rekeszből álló fiókra, amelyben ugyanazt a babát néha parasztnak, néha kocsisnak, aztán katonának, szakácsnak öltöztetik, hogy váltakozva finom, szörnyűséges és ötletes benyomást keltsen a szegény lány hozományának kicsikarása érdekében, vagy azért, hogy elrabolják a becsületét.
Eljárt az Operába; látta a körmeneteket, a kereszteket, az oltárokat, meghallgatta az orgonaszót és a himnuszokat. Eljárt a templomokba; francia négyeseket játszottak itt és ugyanazok, akiket az előző nap este a színpadon látott papnak vagy szerzetesnek öltözve, ruházatuknak megfelelő arckifejezéssel énekelve, most itt voltak, komoly, felelősségteljes arccal, gondosan megfésülve, fehérkesztyűsen, mandzsettásan és aranylánccal. Este viszont valamely városi vacsorán azokat az embereket látta viszont, akik délelőtt misét mondtak papi ruhában, ám most jó étvággyal ettek-ittak, hölgyekkel csevegtek, és tették nekik a szépet.
Ó, Moliére, Moliére! – kiáltott fel Jules lelke mélyén, csodálva a királyi ügyészek erkölcsét és az államférfiak ügybuzgalmát.
Meghívták egy emberbaráti összejövetelre, és ő eleget tett e meghívásnak; már az ajtóban mindenki tolongott egymás hegyén-hátán, hogy közelebb kapjon helyet a királyhoz; arról volt szó, hogyan lehetne az erkölcsöket megtalálni az ember belső világának javításához; a vita úgy kezdődött, hogy majdnem összevesztek rajta, kié legyen az első szó joga, úgyhogy Jules el is ment, attól tartva, hogy megverik.
Másik alkalommal az alkoholellenes egyesület ünnepi gyűlésén vett részt; a gyűlés este kilenckor kezdődött az elnök által adott nagy vacsora után; majdnem az összes tag részegen érkezett, és kijelentették, hogy társaiknak legföljebb teát vagy limonádét engedélyeznek; a legrészegebbek voltak a legékesszólóbbak, a részegség gyötrelmei ültek az arcukra, néhányan még hánytak is.
Jules megismerkedett egy fiatal katolikus íróval, akinek dogmatikus moralista könyveit ingyen adták a zárdáknak, vallásos költeményeit pedig a gyóntató atyák ajánlották a szép bűnösöknek. Jules a bordélyházban találkozott vele.
– Á, hát hogyhogy itt találkozom egy ilyen jó emberrel? – tette föl neki a kérdést.
– Aztán miért ne? – hangzott a felelet. – Ennél mi sem egyszerűbb! A plátói szerelemmel keresett pénzzel fizetem a lotyókat, a latyakokat, és vizet prédikálva borozgatok jóféle vendéglőkben.
Féltékeny, csaló meg hiú ember annyi van, hogy nem érdemes mind számon tartani őket, meg ezek éppen elég általános emberi tulajdonságok ahhoz, hogy kifejezetten jellemezzenek egy korszakot vagy társadalmat; de ha valaki egy társadalom csak groteszk elemeit figyeli és nevetséges vonásait, akkor a miénkben olyan sokat fedezhet fel, hogy a komikus műfajjal kapcsolatban pontosan ugyanolyan következtetésre juthat, mint a tragikussal kapcsolatban. Jules-nak először a saint-simonistákkal szottyant kedve szórakozni, majd átpártolt a fourieristákoz, ahogy Cousin is nagyon viccesnek tűnt a szemében, mielőtt Pierre Leroux-t olvasta volna. Voltaképpen min nevetünk, ha egyszer minden nevetséges? Igazán roppant kínos egy szerzőnek azt gondolni, hogy akármilyen ostobaságot ad a bohócai szájába, a komoly emberek annál mindig sokkal nagyobb ostobaságokat mondanak.
Nem lehet megrajzolni a karikatúra karikatúr&