[2010. június]

A szomorú állat a ház környékén, füves vidékeken él.
A szomorú állat nem repül.
A szomorú állat hasonlít az emberre.
A fiú a lány ölébe tette a kezét. „Innen jövök”, mondta és mosolygott. „Szerinted van élet a halál után?”, tette fel a kérdést, majd hosszasan a lány arcát figyelte, aki viszont nem válaszolt. „A halál után is csak halál van”, adta meg a választ az autó kormányát forgatva. Tíz percig némán ültek, a lány még hallgatagabban.
„Ezek olyan állatok, amiknél nem fontos a törődés. Egy állatnál nem létezik lélek. Vagy úgy gondolod, igen? Mert akkor nagyot tévedsz! Azért vannak, hogy levágjuk őket. Na, fogd a kötelet, kösd meg a nyakát, és hozd ide, hagy végezzem a dolgomat. Siess!”
„Amióta itt ülünk, egy szót sem szóltál. Haragszol?” A lány nem válaszolt. „Tudod, nem kellett volna eljönnöd, mert ez így rosszabb, teljesen zavarba hozol ezzel a nagy hallgatással.” „Nem akartam egyedül lenni”, szólalt meg a lány. „Apa meghalt. Hát ezért.” A fiú meglepetésében visszaejtette a kezét a lány ölébe. A mozdulataival vigasztalt gyerekkora óta. „Szívrohamot kapott. Ma reggel.”
A két nagydarab férfi küszködve, nehézségek árán húzta maga után az állatot. A szemében látszott a halálfélelem, örvényként mozgott a pupilla, az őszi fényben úgy látszott, egy fekete gomolyag van a szeme helyén, ami bármelyik pillanat­ban kiugorhat onnan. Nyögött és ellenkezett, a két férfi válaszul még agresszívabban rángatta a kötelet. „Jön az eső”, mutatott egyikük a hegyek felett gyülekező sötét felhők felé. „Vigyük be az udvarra”, mondta, és egy nagyot rántott a kötélen.
Az autó körül alig volt valami zaj, az állatok mocorgásán kívül semmi mást nem lehetett hallani. A zápor már elállt, ragyogott a növényzet, a friss levegő be­ömlött az ajtó lehúzott ablakán. A fiú nagyot sóhajtott, a lány a másik ablakon né­zett kifelé. „Nem volt túl jó szíve, de én szerettem. Sokat kiabált anyával, általában minden emberrel gorombán viselkedett, de én tényleg. Lehet, nem találkozhatunk többé. Apa mindig is ellenezte. Azon a véleményen volt, hogy téged nem lehet komolyan venni. Talán ezért is halt meg, mert nem hallgattam rá. Miattad!” „Ne mondj ilyeneket, megijesztesz!” – mondta a fiú, mélyebb levegőt véve. Kinyitotta az ajtót, a bal lábával a talajt tapogatta, „milyen nedves”, mondta kis szünet után a lánynak. Kilépett, a cipője alig észrevehetően belesüllyedt az esőtől kialakult sárba. Az autónak döntötte a hátát, cigarettát keresett a zsebében, rágyújtott. A lány nem mozdult, a fiú hátát nézte. A levegő kezdett nehéz lenni a számára, hirtelen mélyet lélegzett, mint aki levegő után kapkod, meg ne fulladjon. A fiú a bozótosban észrevett egy mókust, ami abban a pillanatban pont felfutni készült a fára. A félig elszívott cigarettát idegességében a mókus felé dobta, a csikk két méterre az állattól esett a földre. A lány megrezzent, érezte a hideget, nemcsak az általa te­remtett helyzet hűvösségét, hanem az autó körül lehűlt levegőét.
Az állat bőgött, és mozdulni szeretett volna, a nyakát szorító kötél miatt nem tudott. A sáros udvar látványa egy középkori kivégzőudvarra hasonlított, minden­esetre ez a házi, egyszemélyes vágóhíd visszataszító és ijesztő hatást tett volna bárkire, akadályként jelezve, véletlenül se lépjen be ide. A férfi egy hatalmas kalapáccsal állt az állat feje előtt, mélyen a szemébe nézett. „Nem, ennek nincs lelke, az lehetetlen”, mondta hangosan, a szomszédja a kötéllel küszködött. A sújtás pilla­natában eleredt az eső, mintha erre várt volna. Az állat teste megremegett, egy pillanatra el is hagyta a földet, az óriási bőgés messze, az erdő határáig elhallatszott.
A fiú szerette a lányt, a lány meg az apját. A halállal nehezen tudott volna mit kezdeni, látta a fiún a haragot. Mikor visszaült az autóba, rögtön ezt kérdezte tőle. „Haragszol rám? Nem érdekel! Apa meghalt, érted? Tudod, milyen az, amikor valaki elveszti az apját? Nem tudod! Vigyél azonnal haza.” A fiú nyugodt hangon kérlelte a lányt. „Kérlek, ne haragudj rám. Nem akarlak bántani. Ezt most miért kell? Mi szükség van erre? Nagyon sajnálom apádat, tényleg, de a kapcsolatunk emiatt ne szakadjon meg. Én szerelmes vagyok beléd, érted? Szerelmes.” „Nem, én ezt nem akarom, vigyél haza. Vagy ha nem viszel, megyek gyalog. Nincs rád szükségem.”
A férfi az állat fejére, a két szarva közé tette a lábát. A kalapács maga mellé ejtve feküdt a sáros földön. „Na, ezzel is végeztünk. Nem tudom, elkezdjük-e ilyen esőben a munkát.” „Nem iszunk valamit?” – kérdezte a másik férfi. „Pillanat, hozok vodkát.” A férfi a ház felé vette az irányt, két perc múlva az udvarról is lehetett hallani a benti csörömpölést. A férfi berohant a házba, a hatalmas test a földön feküdt, levegő után kapkodott. „Megállt a szíve, nem bírta tovább”, állapította meg a kiérkező orvos, aki pár házzal arrébb lakott tőlük. Az állat teste kint ázott az ud­varon, látni lehetett a bőrén keletkezett gyűrődéseket, a vér útját a fejéből a talaj felé. „Mintha a vér a levegőben lógna”, gondolta magában az orvos, meglátva a tetemet.
A szomorú állat a ház környékén, füves vidékeken él.
A szomorú állat nem repül.
A szomorú állat hasonlít az emberre.