Méltánytalan, de a reklám korát éljük, ezért igaz: a száz éve született Mihail Sebastian nevét valójában két botrány tette ismertté. Az egyik botrány a huszonéves szerző regényét, a De douã mii de ani (Már kétezer éve) címűt kísérte a harmincas évek derekán, a másik, fél évszázaddal halála után, a Naplóját. E botrányok végső oka inkább történelmi és eszmetörténeti, mint irodalmi természetű, és korántsem véletlenül vitte át az abszurd zónájába, s magyarázta magyarázhatatlanná világhírű darabjában, Az orrszarvúban a kortárs és barát és földi Eugene Ionesco.

Mihail Sebastian írói sorsa jól példázza, hogyan lehet a politikából irodalom és az irodalomból politika, akár az író szándéka ellenére. Sebastiantól ugyanis, természetétől, idegrendszeri típusától, érdeklődésétől – méltán sokat idézett Naplójából legalábbis ez derül ki – mi sem állt távolabb, mint a politika akár őszinte, akár megjátszott indulatai. Érdeklődése irányáról, vonzalmai természetéről sokat árul el, hogy a Napló lapjain, de méltán népszerű tárcáiban is gyakrabban fordul elő Bach, Mozart, Proust neve, mint kora politkusaié. Kiváló publicistaként is álmodozó esztétának indult inkább, mint botrányhősnek. Legfőképp pedig ironikusan érzelmes drámaírónak, aki a Molnár Ferencéhez hasonlítható helyet foglalhatott volna el a román színpadon, ha egy emberöltővel hamarabb és egy polgárosultabb társadalomban születik, közelebb a Duna (no meg lendületesebb eszmék) forrásvidékéhez, mondjuk, Bécsben vagy Budapesten, nem pedig Brãilában. Ez az etnikailag is, társadalmilag is igencsak tarka dunai kikötőváros egészen 1829-ig török fennhatóság alatt állt, csak azután épült újjá s vált szabad kikötővé.

Az író születésekor, 1907-ben, a maga levantei módján, még mindig vagy már megint élénk és gazdag kereskedelmi központ. Csempészek, kereskedők, halászok, dokkmunkások, iparosok, no meg persze tengerésznépség lakta, szép számban görögök, örmények és zsidók, egymástól ugyan elkülönült embercsoportok, de mindenképpen nyitottabb, tájékozottabb, mozgékonyabb világ, mint az akkor még szinte teljes egészében agrárország Románia kisebb-nagyobb városai. Panait Istrati világa ez. 

A román társadalom polgárosodása nehezen, a magyarénál is jóval később és lassabban indult, nagy zökkenőkkel. E folyamat paradoxális jellegét érzékelteti, hogy az orosz-török háború hadszíntereként szolgáló román fejedelemségek első majdnem-alkotmányukat a megszálló cári közigazgatással kapják! Akárcsak az orosz tisztektől és tisztviselőktől átvett francia orientációt, amelynek hatására moldvai és havasalföldi bojárfiak kibújnak a török kaftánból és bugyogóból, felöltik a párizsi gavallérok eleganciáját, és megtanulják, mégpedig igencsak gyorsan és jól, a Dumas-k, apa és fia, nyelvét. Az import modernizáció második felvonása is inkább csak feudális patinával vonja be azt a nyugatosodást, amely így-úgy haladásnak számít: a Hohenzollernek hozták, a monarchiával. Ám csak az első világháború ismert kimenetele, a nagyhatalmak egyezkedése, fejlettebb, modernebb, már iparosodott, természeti kincsekben is gazdag területek bekebelezése hozza valóban új helyzetbe ezt a királyságot, s teszi Nagy-Romániává. Hihetetlen gyorsasággal Bauhaus-épületek nőnek ki a földből Bukaresben, s a falvakban folynak Gusti professzor izgalmas szociológiai kutatásai, amelyek felkeltik például egy Németh László érdeklődését. Újabb importeszmék is érkeznek, és termékeny talajra hullnak.

Sebastian érti is, nem is a gyors változásokat, és nem csak őt zavarja meg az új és a régi, autochtonizmus és nyugatiasság keveredése meg ütközése, autoriter csábeszmék behatolása az elefántcsonttoronyba. Az értelmiség szerepzavarba kerül. Fokozza a minket közelebbről érintő, régióbeli nyugtalanságot, az európai átrendeződés utóhatásai és előjelei közül az, hogy a magyar politika a veszteséggel, a román politika a nyereséggel nem tud mit kezdeni. 

Néhány sor kívánkozik ide egy magánlevélből. A fővárosban tanuló fiának írja vidékről egy aggódó anya a húszas évek Kelet-Közép-Európájában: „És főleg ne menj be az egyetemre. Olvasom az újságban, hogy megint nagy verések vannak, és a kalapos fiától tudom, aki itthon járt, hogy nálatok rosszabb, mint bárhol. Hadd hősködjenek mások! Te hallgass anyádra, és ülj otthon.”

 Ez a magánlevél-részlet idézet a botrányt okozó Már kétezer éve című regényből. Nem nehéz kitalálni, hogy a szerző megélt napok valóságát emeli be az irodalomba. Személyes tapasztalatát, talán szó szerint az anyja levelét. Éppen azokat a szemesztereket töltötte ugyanis a húszas években a bukaresti egyetem jogi karán Mihail Sebastian – s még csak nem is a saját hajlamát követi, hanem családi nyomásnak enged –, amikor fellángol a román történelembe a Mihály Arkangyal Légiója néven bevonult szélsőjobboldali mozgalom. Naponta verik ki a jogászjelöltek zsidó kollégáikat a tantermekből, és verik be a zsidó boltok kirakatát Jászvásártól Nagyváradig. Ekkor még Nae Ionescu professzor – Sebastian felfedezője és pártfogója, aki logikát és metafizikát tanít, és kurzusára bejár a leendő író is – népszerű vasárnapi rovatában, ahogy ma mondanák: elhatárolódik ezektől, a már akkor radikális diákmegmozdulásoknak becézett atrocitásoktól. Ugyanabban a Cuvîntulban, amelynek a professzor ekkor már igazgatója, és ahol Sebastian újságírói pályája kezdődik: gimnazista, amikor első cikkét közlik, húszévesen lesz állandó munkatársa a tekintélyes, igen nagy példányszámú konzervatív napilapnak, tárcái hamarosan az első oldalra kerülnek, huszonkét évesen már szerkesztő ugyanott. „Nagy kaliberű újságíró, esszéista, kritikus, jó regényíró, ragyogó színpadi szerző” – írja majd Mihail Sebastianról, irodalomtörténeti helyét kijelölve, a korszak talán legmegbízhatóbb ítéletű kutatója, az eszmetörténész Zigu Ornea. Ez már nem kortárs impresszió, hanem az utókor szakmai ítélete, mert ugyanő az 1932-es, első Sebastian-regényről mindössze annyit mond, hogy nem jobb és nem rosszabb, mint a kortársakéi.

De hát kik ezek a kortársak? Többségük Nae Ionescut vallja mesterének, s hogy az ismertebb neveket soroljam: Mircea Eliade, Emil Cioran, a már említett Eugen Ionescu (még nem Ionesco!), Constantin Noica – a többieket itt most mellőzhetjük, hírük nem jutott túl az országhatárokon. Baráti kör is egyben, tagjait nagy ambíciók és nagy viták hevítik. Hegyi túrákon készült fotók is bizonyítják: Mihail Sebastian ekkor még hozzájuk, közéjük tartozik. Vagy csak azt hiszi? 1931-ben, amikor Párizsban, ahol folytatja a Bukarestben megszakított jogi tanulmányait, elkezdi írni a Már kétezer éve első fejezeteit, még nem sejti, amit egyesek szerint már sejtenie kellett volna, hogy mire befejezi – mindez megváltozik. 1931-ben, Nae Ionescu, a Mester, akinek bizalmasan megvallotta, hogy zsidó tárgyú regényen dolgozik, még biztatja, s vállalja, hogy előszót ír majd a könyvhöz. A metafizika tanára vallástörténettel is foglalkozik, nála ki is lenne alkalmasabb egy ilyen tárgyú regényre felhívni a figyelmet! Nos, megteszi. Az 1934-ben megjelenő regényt már egy fundamentalista teológiai érvekkel operáló antiszemita pamflet vezeti be, amely hamarosan a vasgárdista mozgalom egyik alapszövege lesz. Tanulságos lecke lehetne egy tanulnivágyó utókornak, ha van ilyen, hogy Nae Ionescu útja a metafizikától a gyűlöletbeszédig milyen rövidnek bizonyult. És mennyire bátorítólag hatott tanítványaira, akiket – mint említettem volt – Eliadénak, Ciorannak hívnak! E tanítványok tanítványai máig is a Mesternek és követőinek igazán nem félreérthető metamorfózisát magyarázzák. (Milyen lehangoló cáfolata az August Bebelnek tulajdonított és sokat idézett bon-mot-nak, hogy az antiszemitizmus a buták szocializmusa volna, hiszen ezek a mesterek és ezek a tanítványok se nem buták, se nem szocialisták.) De hogy valóban meglepő fordulat lenne, ami velük-bennük történt? Aligha. Ami igazán meglepő: hogy nem vette észre Mihail Sebastian, s ha észrevette mestere cikkeiben a nem is leplezett legionárius elkötelezettséget, miért nem szakította ki magát a hálaként vállalt lelki függésből? Miért ragaszkodott a nem várt tartalmú előszó közléséhez kötete élén? Taktika vagy jellemhiba okán? Nem mazochizmus-e az az elszántság, amellyel bármi áron minél nagyobb feltűnést keres? Vagy épp ellenkezőleg: még mindig bénította valamiféle gátlás, alázattá alacsonyodott tisztelet, az áldozat behódolása hóhéra előtt? Tehát inkább lélektani, mint erkölcsi a rejtély?

A kommentárok a könyv megjelenésekor, amikor a siker a bukás másik arca, másik neve volt, extrém magyarázatokat produkáltak. Az érzelmi hegyomlást, Sebastian csalódását mesterében és barátaiban, és a közvélemény kaján csalódását Mihail Sebastianban, banális mindennapokra bontotta le és vitte be az értelmiségi köztudatba egy fél évszázaddal később a posztumusz Napló, amelynek kiadásába a rendszerváltozást követően az író Franciaországban élő öccse, a hagyaték kezelője – beleegyezett. Addig az említett regények sem kerültek újrakiadásra, korántsem irodalmi okokból. Ekkor következett be a második botrány, vagy ha úgy tetszik, Mihail Sebastian tanúként való feltámadása. Mert most már szembe kellett nézni az addig kegyes mítoszba burkolt valósággal: az írástudók több szakaszban és több szín alatt végbement árulásával. No meg azzal, hogy a nemzeti kommunizmus nem valamiféle román demokráciát számolt fel, hanem létrehozta valamiféle modernizáció sajátos helyi hagyományokat is továbbéltető, diktatórikus kereteit. Az intim napló legsebzettebb lapjai ugyanarról szólnak, amiről a Már kétezer éve és a Hogyan lettem huligán?, de ez már nem vallomásos regény, nem esszé és nem pamflet, hanem dokumentum, a rettegésbe és csalódásba fordult ragaszkodás dokumentuma. Ez, éppen ez teszi különlegessé az életművet, holott, valljuk be, hogy ő, Mihail Sebastian, a csalódott ember nem kivétel, nem különc, nem bajkeverő, hanem egy hosszú, máig véget nem ért korszak jellegzetes értelmiségi típusa.

Nem muszáj szeretni, de el kell ismerni, talán csak az a bűne, hogy nem sikerült sem kívül maradnia, sem beilleszkednie, holott nem szűnt meg logikával és megalázással dacolva egyre csak azt hajtogatni, hogy „Nincs az az antiszemita törvény, amely bennem, itt, legbelül érvényteleníthetné azt a megmásíthatatlan tényt, hogy a Duna mellé születtem, és szeretem ezt a tájat.” Sebastiant kortársai elismerő vagy elmarasztaló hangsúllyal az asszimiláns zsidók közé sorolták. A Napló – 1935–1944, amelyből eddig magyarul a Beszélő és a Holmi közölt részleteket, még inkább, mint a regényből válogatott lapok, nem csak ennek az állapotnak – nevezzük talán inkább folyamatnak – az ellentmondásosságára világítanak rá. Hanem az író tudatosságára is. Tetten éri magát, amint alter-egója képében arra törekszik, hogy mindenáron megvalósítson valamilyen kettős identitást, amelynek bizonyos stratégiáit, kiélezett pillanatokban – és ilyen a regényben a vonatbeli találkozás a vándor könyvárussal –, hol patetikusan, hol öniróniával, de mindenképpen szégyenkezve, mint gyávaságot ismeri fel és ismeri be.

Szabad ember kíván lenni az énregény hőse, döntéseiben politikától független. Éppen mint a szerző, akinek jogosan veti szemére az utókora, hogy túl sokáig volt naiv. Meg hogy, s ezt már a kortársak rosszallóan észlelték, sem a baloldali, sem pedig a cionista nyájmelegbe nem simul be, menedéket, védelmet, szolidaritást igénylőn. „Én metafizikai, nem pedig politikai szenvedésről beszéltem” – magyarázta a regényt értelmező és a nyomában fellángolt sajtóháború tapasztalatait összefoglaló következő könyvében, a Cum am devenit huligan?(Hogyan lettem huligán?)-ban. A harmincas évek derekán, de még ma sem tűnik mindenki számára elfogadhatónak az író álláspontja: a zsidó lét drámáját nem a szavazati joggal vagy a numerus claususszal, és nem is a jóléttel vagy a nyomorral hozza összefüggésbe.  Nem véletlenül botrány-könyv a Már kétezer éve. Ehhez az is hozzátartozik, hogy regény is, meg nem is. Ha az, hát akkor – éppen a doktrinákat tagadó – tézisregény dimenziója is van, anélkül persze, hogy meg lehetne határozni, voltaképp milyen tézist képvisel. Idegesen csapongó történeteket szakít meg minduntalan a reflexió, a pamflet stílusa találkozik itt az akkor éppen divatos, Gide-től eltanult, vallomásos önelemzéssel.

Egy előző stíluskorszak kritikai nyelvén az írót az emberábrázolás, a helyzetteremtés mesterének neveznék. Annak is, mert a regény minduntalan kiárad műfaji medréből, többféle kritikai nyelvet kell tehát mozgósítania az elemzőnek, ha át akarja fogni a bevetett eszközök sokféleségét. Sebastian valósággal tobzódik bennük. A regényforma huszadik századi forradalmának egyik központjában, Párizsban láthatólag nem csak jogot tanult. Az önként választott modernségben és európaiságban, és a – persze kelet-európai, jócskán megkésett – felvilágosodás szellemében próbálja megtalálni helyét és megfogalmazni helyzetét az örökölt, kétezer éves üldöztetés terhét cipelve, és úgy látja, hogy szándékát, személyét félremagyarázzák, hiszen könyve: „... valami annyira bizalmas dolog, hogy most már, hogy megjelent, rémülten kérdezem magamtól, vajon nem tártam fel túl sokat abból a tapasztalatból, amelyet – s erre büszke voltam – elrejtek egy mosoly mögé.” Milyen tapasztalatról van szó? Milyen büszkeségről? És főleg milyen mosolyról? Alighanem zsidóságát tekinti Mihail Sebastian bizalmasnak. Méghozzá bizalmas tapasztalatnak. Csakhogy mire Mihail Sebastian mint író és publicista nevet szerzett  magának a román kultúrában, az a rendkívül tehetséges nemzedék, amelyhez, úgy tűnt egy hosszú pillanatig, nem csak életrajzi adataival tartozik, immár a korszellem jobboldalán sodródik egyre messzebb a szélsőség felé, s egyre távolabb kerül azoktól a közösnek hitt eszményektől, amelyek egy modern román kultúra kialakítását ígérték.

Ő maga pedig valahol a senki földjén találja magát. Mentora, Nae Ionescu nagyvonalú europeerből ádáz kirekesztő lett. A bizalmas tapasztalatból pedig végül felismert kiszolgáltatottság. Ezért a tapasztalatért drága árat fizet Mihail Sebastian. Akárcsak kor- és kartársai mind, akár felismerik, akár nem, akár életükkel fizetnek e félreértésért (amelyet Bálint György egyoldalú szolidaritásnak nevezett), akár többé-kevésbé véletlenül túlélik azt a bizalmas tapasztalatot, hogy akit befogadnak, azt ki is lehet rekeszteni. S hogy a kirekesztettség teljes körű legyen: a vasgárdista antiszemitizmusnak tükröt mutató fejezetekért az érintettek rasszista huligánnak nevezik, aki ráadásul „még csak nem is tud rendesen románul”, az ún. zsidó sajtó megbélyegzi mint renegátot, a baloldal elmarasztalja, mert nem foglal állást a társadalmi feszültségek valóban égető kérdéseiben.

Való igaz, a marxista választ arra a jelenségegyüttesre, amelyet egyszerűsítő módon zsidókérdésnek neveznek, éppúgy elveti, mint a cionista megoldást. Így aztán az antiszemitákon kívül felsorakoznak ellene azok is, akikre számíthatna, ha szövetségesként elfogadná ezt vagy azt a kollektivizmust, bármiféle ideológiát. De Sebastian javíthatatlan individualista. És csak írói válaszai vannak korának – vajon csak annak? – egyáltalán nem irodalmi kérdéseire. A jellegzetes közérzettől nyilván megérintett kortársként sem fogadnák el egzisztencialista írónak, egzisztencialista hősnek már inkább. Egyén és közösség dichotómiájáról úgy vélekedik, hogy az egyén feláldozása a közösség oltárán – gyilkosság, de legalábbis felmentése az emberölésnek, ha elég magasztos céllal indokolják.  A Már kétezer éve töredékességét, széttartó elemeit, váltakozó idősíkjait, a más-más hangfekvésben megszólaló prózanyelvet az én fogja össze, az az én, akivel történnek a dolgok, és aki értelmezi őket. Személyesen, a legszemélyesebben.

Mintegy lebegve az élete és az életek fölött, akár egy Duna-menti Chagall-mese és durva lét fölött suhanó törékeny figurái. Ez a nem igazán hűvös, ám azért távolságtartó reflexív tudat lírai bensőséggel, szinte naplószerűen fűzi össze korok, történetek, sorsok történelemként működő folyamatát. Ragyogó és kárhozatos nemzedékükből ő az egyetlen, akiről Eugen Ionescu, a korszak nagy írója és nagy tanúja, a rinocerizáció, az orrszarvúsodás zseniális felismerője, e szigorú bíró elismeri: „Mihail Sebastian megőrizte a józanságát, hiteles emberségét. Milyen kár, hogy ő nincs többé...” Sírfelirat ez a pár szó 1945-ben, két korszak határán. Kortársaitól eltérően, Sebastianra már nem vár sem remény, sem rémület: harmincnyolc évesen vet véget életének egy autóbaleset Bukarest legforgalmasabb átkelőhelyén, ami nem sokat mond, ha 2007-ben próbáljuk elképzelni az ottani és akkori gépkocsiforgalmat. Szinte irodalmi fogásnak tűnik: egy ostoba fék képében a véletlen végzi el azt, amitől a történelem képében, nem is egyszer, ugyancsak a véletlen megkímélte.