Csak a meccsre érjek oda! – rimánkodom félhangosan, amit az alkalmi útitársaim mérsékelt közönnyel fogadnak. A BKK Futár már vagy negyedórája tíz percet mutat, a jármű forgalmi okokból lerohadt valahol. A fejem zúg, a kezem vérzik, jegyem kivételesen van, de minek? Inkább elindulok gyalog.

A belvárost vettem célba, sípszóra oda kell érnem, megígértem apámnak. Agyrohasztó meleg van, az aszfalt fölött imbolyog a levegő, a kátrányszag messzire száll. Csak nagyképernyő vagy óriáskivetítő jöhet szóba, a szemüvegemet otthon hagytam. Apám amúgy is lepofozná rólam, ha látná, hogy az a szürke Skoda majdnem elgázolt. Integetek, hogy nem kell kiszállni, a sofőr meg visszainteget, hogy kapjam be.

A portugálokkal játszunk. Krisztiánó homoszekszuál! – fogalmazza meg ugyanezt a maga egyszerű és kissé homofób módján egy fekete pólós úriember. Rázza a sörét, a szemembe néz, le kell pacsiznom vele, nincs mese. Pár csepp sör a nyakamban landol, na, ezért nem a szurkolói zónába indultam, meg azért sem, mert nem tudom, hol van. 

Próbálom magamban végigpörgetni a lehetőségeket, a kocsmák fele bezárt, a másik felében soha nem is lehetett meccset nézni. Van a vendéglátósoknak ez a régi vágású, önsorsrontó fajtája, aki még az olyan nyilvánvaló haszonnal kecsegtető üzleti lehetőségeket sem hajlandó kiaknázni, mint egy foci EB, a plazmatévé biztos belerondítana az alkoholgőzös fengsujba.

A harmadik megállónál járok, amikor megelőz a troli, a kis piros áramszedője gúnyos zizegéssel húz el az orrom előtt. Késésben vagyok. Az ébresztő nem ébresztett, és az sem segített, hogy előző éjszaka szétcsaptam magam. Nem bírom az évfordulókat, és akkor volt napra pontosan öt éve annak, hogy a ’16-os EB-n apámmal együtt kiszurkoltuk az osztrákok elleni győzelmet, aztán a csapat meg sem állt a nyolcaddöntőig. Ez az emlék hajszolt bele, hogy kihasználjam az összes létező belvárosi italakciót, majd hazafelé bringára ülve belerongyoljak egy drótkerítésbe, és egy horganyzott acéldarab másfél centi mélyen belefúródjon az alkaromba. Nem is éreztem, csak másnap, addigra a vérem keményre száradt a matracon.

Kutyák, kutyaszar mindenütt, meg emberek téblábolnak előttem, lassan vonulnak a járdán, mintha direkt csinálnák, nehogy már időben odaérjek, és találjak normális ülőhelyet, ahonnan nem veri telibe a síkképernyőt a ragyogó, körúti napfény. Dohányzó férfiak tömörülnek az utcán, a távoli és pici tévét bámulják. Hunyorogva nézem az élőképet, a szurkolókról bevágnak egy közelit, bár ilyen erővel akár piros-fehér molinókat is lengethetne a szél. Egy banyatankos néni – láthatóan kerületi lakos – úgy néz rám, mintha a leállított tűcsereprogram kárvallottja volnék. Tökig leizzadtam, a fejem kivörösödve, a karomon szúrt seb – állapítom meg egy kirakat előtt elsuhanva. Szánalmas látványt nyújtok, és még szánalmasabb, hogy ilyeneken problémázom. Katonadolog! – mondogatta az öregem, aki Koszovót is megjárta, így tudta, miről beszél. 

Megcsörren a telefonom, az egyik haverom hív. Haló? Halóóóó??? – kezd üvöltözni, a háttérben meg hallom, hogy szól a Ria-ria. – Itt vagyok. Itt vagy? Igen, de ti... De MIII??? DE TI HOL VAGYTOK? Hát itt, tudod... Izé... Lemerülök, mondd már! Beültünk ide a... Biztos vágod, itt van... A belvárosban!

Mire visszakérdeznék, a telefon kikapcsol. Ennyi volt, feladom. Nem érek oda, erről a pillanatról is lemaradok, öt év telt el, de én nem bírok megkomolyodni és tartani a szavam, pedig ha valamire, hát erre apám ugrott...

Aztán ismerős zajra leszek figyelmes. Beszédfoszlányok, kurjongatás – egy belső terasz! – esik le, és már rohanok. Szerencsém van, az egyik asztalnál nem ül senki, a hamutálban félig elnyomott cigicsikk füstölög, ennyit ér a hazai pálya előnye. Az imbolygó sörpad fölött büszkén kihúzom magam, a hátizsákomból előszedem a címeres sálat, majd a fater Zippo gyújtóját is kiteszem az asztalra, mint valami szentképet, és a Himnusz közben elmormolok egy köszönömöt az öregnek, mert végül csak együtt fogjuk nézni ezt a meccset is.